1956. október 26-án Mosonmagyaróvár neve örökre összefonódott a magyar forradalom egyik legvéresebb tragédiájával. A szabadságot követelő, fegyvertelen tüntetőkre a határőrlaktanyánál géppuskákkal nyitottak tüzet, majd kézigránátok robbantak a menekülő és sebesült emberek között. Diákok, munkások, asszonyok és fiatalok váltak a kommunista diktatúra fegyveres erőszakának áldozataivá. Hetven év telt el a mészárlás óta, de a halottak pontos száma máig nem tisztázott, és a felelősségre vonás története is a magyar igazságszolgáltatás egyik legsúlyosabb történelmi adósságára emlékeztet.

1956 októberének utolsó napjaiban Magyarországon már javában zajlott a forradalom. A budapesti események híre gyorsan eljutott vidékre is, ahol egyre többen követelték a szovjet megszállás megszüntetését, a kommunista diktatúra felszámolását és Magyarország szabadságának helyreállítását. Mosonmagyaróváron a Mezőgazdasági Akadémia hallgatói már október 25-én szolidaritási tüntetést szerveztek, másnap pedig a város lakosságának jelentős része csatlakozott a forradalmi megmozdulásokhoz.

Az emberek nem harcolni indultak. A felvonulók között egyetemisták, középiskolások, gyári munkások, asszonyok és gyermekek is voltak, akik nemzeti zászlókat vittek, hazafias dalokat énekeltek, és a kommunista hatalom jelképeinek eltávolítását követelték. A város több pontján leverték a vörös csillagokat, a tömeg pedig különböző irányokba indult tovább. Az egyik csoport a határőrlaktanya felé vette az útját, abban a reményben, hogy az ott szolgáló katonák is a forradalom mellé állnak.

Nem sejthették, hogy néhány perccel később a város történetének legsötétebb órái következnek.

Géppuskák várták a békés tüntetőket

A mosonmagyaróvári határőrlaktanya parancsnoka Dudás István százados volt. Az objektumban a korabeli belügyi határőrség katonái teljesítettek szolgálatot, akiket a lakosság gyakran zöld ávósokként emlegetett. A forradalom kitörése után a felsőbb katonai vezetés elrendelte a határ és a laktanya védelmét, az épületben pedig fokozott készültséget vezettek be.

A katonák géppuskafészkeket alakítottak ki, a fegyvereket megtöltötték, és kézigránátokat is kiosztottak. A laktanya védelmét olyan harci helyzetre készítették elő, amelyben a fegyvereseknek egy esetleges támadást kellett volna elhárítaniuk. A valóságban azonban október 26-án délelőtt nem felfegyverzett támadók, hanem békés tüntetők érkeztek az épülethez.

A tömeg a vörös csillag eltávolítását követelte, és azt szerette volna, hogy a határőrök csatlakozzanak a forradalomhoz. A helyszínen tárgyalás kezdődött a katonák és a tüntetők képviselői között, majd a tömeg közelebb húzódott az épülethez.

A történeti feldolgozások szerint délelőtt 10 óra 40 perc körül dördültek el az első lövések. Egy tiszt pisztolyával a levegőbe lőtt, ezt követően pedig a géppuskák és a katonák egyéb lőfegyverei tüzet nyitottak az összegyűlt emberekre. A lövöldözés pontos kezdetének körülményeit és a közvetlen tűzparancs kiadását később sem sikerült minden részletében megnyugtatóan tisztázni.

A menekülőkre is lőttek, kézigránátok robbantak

Az első géppuskasorozatok pillanatok alatt pusztítást végeztek a fegyvertelen tömegben. Az emberek pánikszerűen próbáltak menekülni, miközben a lövedékek nemcsak az első sorokban állókat, hanem a hátrébb tartózkodókat is eltalálták. A későbbi vizsgálatok és a szemtanúk visszaemlékezései szerint a sortűz nem ért véget az első sorozatokkal. A menekülőkre ismét tüzeltek, a laktanya felől pedig kézigránátokat dobtak a tömeg közé. A gránátszilánkok újabb sérüléseket okoztak azoknak, akik a golyózápor elől próbáltak fedezékbe jutni, illetve sebesült társaikon igyekeztek segíteni.

A néhány perc alatt lejátszódó vérengzés után halottak és súlyos sebesültek feküdtek a laktanya előtti téren. A túlélők közül sokan életük végéig viselték a lövések és robbanások testi következményeit, a hozzátartozók pedig évtizedeken át hordozták a tragédia emlékét.

A mosonmagyaróvári sortűz nem egyszerűen egy rosszul végrehajtott tömegoszlatás volt. A fegyverhasználat súlyosan megsértette a korabeli előírásokat is: a katonák olyan civilekre lőttek, akik nem intéztek fegyveres támadást a laktanya ellen.

Hányan haltak meg? Hetven év után sincs végleges válasz

A mészárlás halálos áldozatainak pontos számáról a mai napig eltérő adatok szerepelnek a történeti feldolgozásokban. A Magyar Katolikus Lexikon 52 azonosított halottról és 86 azonosított sebesültről számol be, míg más kutatások 55 bizonyítható halálos áldozatot említenek. A helyi emlékezetben ennél jóval magasabb, 105 fő körüli áldozatszám is fennmaradt. A különbségek részben abból adódnak, hogy a vérengzés után a sérülteket különböző helyeken ápolták, többen később haltak bele sebeikbe, és az események kaotikus körülményei megnehezítették az áldozatok nyilvántartását. A történelmi emlékhely hivatalos ismertetése ezért azt rögzíti, hogy a halottak száma meghaladta az ötvenet.

A számok mögött azonban emberi sorsok állnak. Fiatalok, akik előtt még ott volt az egész élet; családapák, akik munkából vagy az utcáról csatlakoztak a tüntetéshez; és olyan családok, amelyek számára 1956. október 26-a egyetlen pillanat alatt változtatott meg mindent.

A sortűz híre és a tragédiáról készült fényképek hamar eljutottak a külvilághoz. A mosonmagyaróvári vérengzés a magyar forradalom elleni fegyveres erőszak egyik megrázó bizonyítékává vált, miközben a magyar szabadságharc számára remélt nyugati katonai segítség végül elmaradt.

A vérengzést megtorlás és évtizedes hallgatás követte

A sortűz hírére Mosonmagyaróváron óriási felháborodás tört ki. A feldühödött tömeg a történtekért felelősnek tartott határőrök ellen fordult, és a következő órákban, illetve napokban több katonát bántalmaztak vagy megöltek. A tragédia így további erőszakhoz vezetett, amelynek körülményei a későbbi történeti vizsgálatok részévé váltak.

Dudás István laktanyaparancsnok a sortűz után elmenekült, majd a kommunista rendszer évtizedei alatt katonai pályafutását folytathatta. A Kádár-korszakban a város a forradalmi szerepvállalása és az események miatt a "bűnös város" bélyegét viselte, a vérengzés áldozatainak történetét pedig nem lehetett szabadon feltárni.

A rendszerváltozás után megkezdődött az igazságszolgáltatás lehetőségeinek keresése. Dudás ellen végül büntetőeljárás indult, és a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság katonai tanácsa 2001-ben első fokon emberiség elleni bűntett miatt háromévi fegyházbüntetésre ítélte. A büntetést azonban az 1993-as közkegyelmi rendelkezés következtében nem kellett megkezdenie. A volt parancsnok 2002-ben, a jogerős eljárás lezárása előtt meghalt. Halálával a vele szemben folyó büntetőeljárás megszűnt, így a mosonmagyaróvári áldozatok hozzátartozói nem érhették meg azt, hogy a laktanya egykori parancsnoka letöltendő szabadságvesztéssel feleljen a történtekért.

Hetven év múltán is figyelmeztet a Gyász tér

A mosonmagyaróvári határőrlaktanya előtti tér ma történelmi emlékhely. A Gyász téren áll Rieger Tibor szobrászművész Golgota című alkotása, valamint az áldozatok emlékét őrző kopjafák. Az egykori laktanya előtt minden évben megemlékeznek azokról, akik 1956. október 26-án életüket vesztették. A helyszín nem csupán Mosonmagyaróvár történetének része, hanem a magyar nemzeti emlékezet egyik különösen fájdalmas pontja. Arra figyelmeztet, hogy a diktatúra meddig képes elmenni saját hatalmának megőrzése érdekében, és milyen tragédia következhet be, amikor a fegyveres erő nem a nemzet védelmét, hanem a vele szemben fellépő hatalom érdekeit szolgálja.

Hetven esztendővel később már nincsenek velünk az események sok közvetlen tanúi. A történészek munkája, a fennmaradt dokumentumok, a túlélők visszaemlékezései és az emlékhelyek azonban tovább őrzik annak a napnak a történetét.

1956. október 26-án Mosonmagyaróváron magyarok lőttek magyarokra. Fegyvertelen emberekre, akik nem akartak mást, mint szabadságot, függetlenséget és egy olyan hazát, amelyben többé nem kell félniük a saját államuktól.Hetven év elteltével a legkevesebb, amivel az áldozatoknak tartozunk, hogy megőrizzük a nevüket, feltárjuk a történetüket, és soha nem engedjük feledésbe merülni a mosonmagyaróvári vérengzést.

Emlékezzünk rájuk tisztelettel.