Szomorú gyászhír érkezett Erdélyből az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján: 102 éves korában elhunyt vitéz Bartha Mihály, az 1944-es úzvölgyi harcok utolsó ismert veteránja. Misi bácsi, ahogyan mindenki nevezte, fiatal katonaként élte túl a szovjet túlerővel vívott véres ütközetet, majd életének következő nyolc évtizedét elesett bajtársai emlékének megőrzésére is áldozta. A kommunista diktatúra éveiben is visszajárt az egykori harcmezőre, később pedig unokáit és dédunokáit is magával vitte a katonatemetőbe. Halálával nemcsak egy háborús veterántól búcsúzik a magyarság, hanem az úzvölgyi helytállás utolsó élő szemtanújától is.

A gyászhírt pénteken Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke jelentette be közösségi oldalán. Búcsúzó soraiban a szülőföld iránti hűség, a kötelességtudat és a magyarsághoz való ragaszkodás példaképeként emlékezett az idős honvédre, aki egész életében szívügyének tekintette az 1944-ben elesett székely katonák emlékének ápolását. Misi bácsi még százéves kora után is rendszeresen megjelent az úzvölgyi katonatemetőben rendezett megemlékezéseken, és 2025 augusztusában is ott volt, hogy fejet hajtson egykori bajtársai sírjánál. Azok előtt tisztelgett, akikkel több mint nyolcvan évvel korábban együtt néztek szembe a szovjet páncélosokkal, de akik közül sokan soha nem térhettek haza.

A fiatal székely honvéd, aki szembenézett a szovjet tankokkal

Bartha Mihály a háromszéki Árkoson született, majd Brassóban tanult asztalosmesterséget. 1943. október 4-én sorozták be katonának, a kiképzést követően pedig előbb az Ugra-tetőn teljesített szolgálatot, ahol társaival lövészárkokat és védelmi állásokat alakítottak ki. A következő év augusztusában az Úz völgyébe vezényelték, a 11. székely határőr-zászlóalj nehézfegyverszázadához. Ekkor még nem sejthette, hogy néhány héten belül olyan ütközet részese lesz, amely egész hátralévő életét meghatározza.

Románia 1944. augusztus 23-án átállt a szövetséges hatalmak oldalára, ezzel gyökeresen megváltozott a magyar határvédelem helyzete a Keleti-Kárpátokban. Három nappal később, augusztus 26-án a szovjet Vörös Hadsereg megindította támadását az Úz völgyében. A magyar védelmi vonal első szakaszán nagyrészt 17–18 éves székely fiatalok álltak, akiknek a rendelkezésére álló fegyverzet és lőszer mennyisége messze elmaradt a támadó szovjet erőkétől. A mintegy 310 honvédnek több ezer, korszerű fegyverekkel és harckocsikkal felszerelt ellenséges katona előrenyomulását kellett feltartóztatnia. A rendkívül egyenlőtlen küzdelemben a védők súlyos veszteségeket szenvedtek, a korabeli harcokról szóló visszaemlékezések szerint mindössze 70–80-an maradtak életben.

Misi bácsi évtizedekkel később is pontosan emlékezett arra, amikor a szovjet harckocsik megjelentek a völgyben, és ágyúcsöveiket a magyar állások felé fordították. A honvédek megpróbáltak tüzet nyitni a páncélosokra, ám a gyenge fegyverzet alig jelentett akadályt a támadóknak. A veterán a Székelyhonnak adott korábbi interjújában arról beszélt, hogy hiába lőttek a tankokra, a lövedékek nem tudták megállítani őket. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy állásaikat nem tarthatják tovább, az erdő felé vonultak vissza, mert a helyükön maradva valamennyien életüket veszíthették volna.

Arra a kérdésre, hogy félt-e a tűzharcban, Bartha Mihály egyetlen mondatban foglalta össze a katonai helytállás lényegét:

Ebben a néhány szóban ott volt annak a nemzedéknek a sorsa, amelynek fiatal tagjai gyakran megfelelő felszerelés és valódi esély nélkül kerültek szembe a háború pusztításával, mégis megpróbálták teljesíteni a rájuk bízott feladatot.

A háborúból hazatért, útja során bajtársait soha nem hagyta magukra

Bartha Mihály számára az úzvölgyi ütközet túlélése még nem jelentette a megpróbáltatások végét. A magyar csapatok visszavonulása közben hosszú utat kellett megtennie, gyakran az erdőkben bujkálva, élelem és biztos szállás nélkül. Egy korábbi, a Maszolnak adott interjújában felidézte, hogy társaival civil ruhát szereztek, és időnként egyszerű munkásoknak álcázva magukat próbálták elkerülni az elfogást. Családjához időközben már az a hír jutott el, hogy elesett a harcokban, ezért amikor végül mégis hazatért, szerettei könnyek között fogadták. A sors különös fordulata, hogy a későbbi megtorlásokat és a szovjet fogságba hurcolást is elkerülte.

A háború után visszatért polgári mesterségéhez, de az Úz völgyében történtek soha nem halványultak el az emlékezetében. Már az ötvenes években társaival együtt újra felkereste a harcok helyszínét, hogy megnézzék, mi maradt meg az egykori katonai állásokból és az ottani településből. A kommunista diktatúra idején a magyar katonák emlékének nyilvános ápolása nem számított támogatott tevékenységnek, ezért kezdetben kirándulásnak álcázva tértek vissza a völgybe. Tüzet raktak, együtt énekeltek katonadalokat, és felidézték azoknak a nevét, akik nem élhették túl az 1944-es augusztusi napokat.

Az évek során ezekből a csendes látogatásokból egyre nagyobb közösségi megemlékezések alakultak ki. Előbb a veteránok családtagjai és gyermekei csatlakoztak, később az unokák, majd a dédunokák is megjelentek az úzvölgyi katonatemetőben. Misi bácsi számára ez nem egyszerű hagyomány volt, hanem évtizedeken át vállalt személyes kötelesség. Amíg egészsége engedte, maga ment el a bajtársak sírjához, később pedig családtagjai és fiatal tisztelői segítették, hogy továbbra is részt vehessen az augusztus 26-i megemlékezéseken. Jelenléte különleges jelentőséget adott ezeknek az alkalmaknak: nem csupán történelmi eseményekről beszéltek, hanem ott állt közöttük valaki, aki személyesen átélte mindazt, amire emlékeztek.

A magyarság emlékezetének őrzője maradt százévesen is

Az úzvölgyi katonatemető az elmúlt években többször is a magyar–román történelmi és emlékezetpolitikai viták középpontjába került. Bartha Mihály különösen fájdalmasan élte meg azokat a konfliktusokat, amelyek az ott nyugvó magyar honvédek sírjait és a temető arculatát érintették. Az egykori harcos számára az Úz völgye nem elvont politikai kérdés volt, hanem bajtársainak végső nyughelye. Olyan fiatalembereké, akikkel egykor együtt szolgált, és akiknek arca, neve, története évtizedek múltán is elevenen élt benne.

A magyar állam 2020-ban hivatalosan is elismerte helytállását és emlékezetőrző munkáját. Áder János akkori köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta számára az 1944-es úzvölgyi csatában tanúsított bátorságáért, valamint az elesett katonák emlékének megőrzéséért végzett több évtizedes tevékenységéért. A honvédelmi tárca születésnapjain is köszöntötte, ám a veterán életének legfontosabb elismerése talán az lehetett, hogy az újabb és újabb nemzedékek továbbvitték azt a megemlékezést, amelyet ő és néhány túlélő bajtársa a legnehezebb időkben sem hagyott el.

Bartha Mihály 2025-ben, 101 évesen még egyszer ott lehetett az úzvölgyi hősök előtt tisztelgő közösségben. A katonatemető fakeresztjei között viselt kitüntetései és hagyományos székely öltözete egy olyan életútról tanúskodtak, amelyet a háború, a túlélés, a család és a szülőföldhöz való ragaszkodás formált. Jelenléte összekötötte a mai nemzedékeket az 1944-ben elesett honvédekkel, és emlékeztetett arra, hogy a történelem nem csupán évszámokból, hadműveletekből és veszteséglistákból áll, hanem valódi emberi sorsokból.

Vitéz Bartha Mihály halálával lezárult az úzvölgyi harcok élő emlékezetének egy fejezete. Az utolsó veterán is eltávozott, de a bajtársai iránti hűségből és az emlékezés kötelességéből olyan örökséget hagyott maga után, amely túlélheti a nemzedékeket. A 102 éves Misi bácsi immár azok közé tért meg, akiknek sírjánál évtizedeken át fejet hajtott.

Isten nyugosztalja vitéz Bartha Mihályt! Emléke és az úzvölgyi honvédek helytállása maradjon velünk.