Pontosabban: miért érjük be néhány nyilatkozattal, amikor Seszták Miklós ügyvédje arról beszél, hogy a nyomozati iratokban a saját mozgását, ruházatát, autójának rendszámát és egy újságíróval folytatott találkozását is rögzítették? Miért nem kérdezik újra és újra az illetékeseket, amíg érdemi válasz nem érkezik? Miért nem ezzel kezdődik minden sajtótájékoztató, amelyen az ügyben illetékes vezető megjelenik?

Papp Gábor azt mondja, nem kíván félelemben dolgozni. A Budapesti Ügyvédi Kamara megszólalt, ifjabb Lomnici Zoltán pedig törvénytelennek nevezte a megfigyelést. A kifogás tehát elhangzott, szakmai és politikai súlya is van. Most annak kellene következnie, hogy a nyilvánosság előtt tételesen tisztázzák: kit figyeltek, milyen céllal, milyen felhatalmazással, és miért kerültek a védőről szóló adatok a nyomozati iratok közé.

Egy ügyvéd megfigyelésének gyanúját nem lehet elintézni azzal, hogy az ügyfele történetesen egy korábbi fideszes miniszter.

A védő feladata éppen az, hogy akkor is ellássa a munkáját, amikor ügyfelét súlyos bűncselekménnyel gyanúsítják, és amikor a politikai közönség már régen ítéletet hirdetett fölötte. Ha emiatt a védő maga is a hatósági érdeklődés célpontjává válhat, annak jelentősége messze túlmutat Seszták Miklós ügyén.

A jobboldalnak itt végre következetesen kellene számon kérnie azt a jogállamiságot, amelyről Magyar Péterék olyan szívesen tartanak erkölcsi előadásokat.

A kérdés egyszerű: milyen jogalapon rögzítették Papp Gábor adatait, és hogyan biztosították, hogy a védelem működését ne tárják fel, ne befolyásolják, ne korlátozzák? Erre választ várni alapvető politikai és szakmai kötelesség.

Ehhez kevés egy indulatos bejegyzés, amely estére eltűnik a hírfolyamban. Következetes kérdezés kell, parlamenti felszólalások, írásbeli megkeresések, a válaszok összevetése, és minden megválaszolatlan pont újbóli elővétele. Az illetékeseknek tudniuk kellene, hogy a következő nyilvános szereplésükön is ugyanaz a kérdés várja őket. Aztán a következőn is, addig, amíg érdemi magyarázatot nem adnak.

Mert a hatalom számára az a legkényelmesebb, ha a tiltakozás gyorsan kifullad. Ma felháborodunk, holnap érkezik egy újabb botrány, harmadnap már mindenki máshol vitatkozik. A megválaszolatlan kérdés pedig szépen eltűnik a csendben. Ebből lesz az a politikai gyakorlat, amelyben a hatóságnak elég kivárnia a következő hírt.

A jogszerűség megítéléséhez természetesen ismerni kell a körülményeket. Éppen ezért kell kikényszeríteni a tisztázást. Az iratok hiányos ismerete nem indok a hallgatásra, hanem ok a kérdezésre. A hatóságnak lehet jogszerű magyarázata; akkor adja meg. Ha viszont határt léptek át, annak felelőseit és következményeit is meg kell nevezni.

És érdemes volna végre abbahagyni azt a gondolkodást, hogy az eljárási garanciák kizárólag annak járnak, akit politikailag kedvelünk. Ma egy volt miniszter ügyvédjének mozgásáról kerülnek adatok a nyomozati iratokba, de a mérce, amelyet most elfogadunk, később más ügyekben is mérce lesz. Ezt kellene megértenie annak is, aki ma kárörömmel figyeli a történetet.

A jobboldal akkor végzi el a dolgát, ha nem engedi, hogy ez az ügy válasz nélkül elsüllyedjen.

Ha a jogállamiság megsértését állítja, mutassa be pontosan a kifogásait, és kérje számon őket olyan kitartóan, hogy az illetékesek ne reménykedhessenek a feledésben.

Papp Gábor azt mondta, nem akar félelemben dolgozni. Ennek a mondatnak súlya van. Most az a kérdés, akad-e elég politikai bátorság ahhoz, hogy ne csak idézzék, hanem cselekedjenek is miatta.