A háborús propaganda legfontosabb feladata, hogy az emberek a saját döntésüknek érezzék azt, amibe a hatalom - jelen esetben az EU - bele akarja vinni őket. Ehhez először félelmet kell teremteni, majd kijelölni az egyetlen elfogadhatónak mondott választ, majd végül gondoskodni kell arról, hogy aki kérdezni mer, az már a kérdésével is gyanússá váljon.

Hermann Göring ezt a mechanizmust különösebb szemérmesség nélkül magyarázta el Gustave Gilbert pszichológusnak a nürnbergi fogságában. Gilbert naplójában 1946. április 18-án szerepel a beszélgetés, amelyből az alábbi, magyar fordításban közölt párbeszéd származik. A feljegyzés éppen azért nyomasztó, mert Göring olyan természetességgel beszél az emberek manipulálásáról, mintha egy jól bevált adminisztratív eljárást ismertetne.

„Természetesen az emberek nem akarnak háborút. Miért is kockáztatná az életét egy egyszerű paraszt, amikor a legjobb, ami egy háború végén történhet vele, hogy épségben visszatér a földjére? Senki sem akar háborút – sem Oroszországban, sem Angliában, sem Amerikában, de még Németországban sem. Ez nyilvánvaló.

Végső soron azonban a politikáról mindig az ország vezetői döntenek. Az embereket pedig könnyű rávenni, hogy kövessék ezeket a döntéseket. Mindegy, hogy demokráciáról, kommunizmusról, parlamentarizmusról vagy fasiszta diktatúráról van szó.”

Gilbert közbeszólt:

„De demokráciában mégiscsak más: a nép elmondhatja a véleményét a választott képviselőkről.”

Göring válasza:

„Kétségtelen, ez szép gondolat. De a valóságban mindegy, hogy van-e szava a népnek vagy nincs: mindig rá lehet kényszeríteni őket az engedelmességre. Nagyon egyszerű: azt kell mondani nekik, hogy megtámadták őket, majd a békepártiakat kell árulónak és a haza ellenségének bélyegezni. Ez minden országban működik.”

A gondolatmenet legárulkodóbb része az, hogy a nép véleménynyilvánításának lehetőségét Göring nem tekinti komoly akadálynak. Az emberek beszélhetnek, szavazhatnak, vitatkozhatnak, miközben a hatalom úgy alakítja a vita kereteit, hogy bizonyos álláspontokat társadalmilag vállalhatatlanná tegyen. Aki nem akar háborút, arról elég elhitetni, hogy nem akarja megvédeni a hazáját, aki kételkedik a vezetés döntésében, arról elég azt sugallni, hogy az ellenségnek dolgozik.

A kísérteties mai hasonlóság ebben a politikai fogásban van: a vitapartnerből előbb biztonsági kockázatot, majd erkölcsi ellenséget gyártanak.

Amikor a fegyverszállítások mértékéről, a katonai kiadások terheiről, az eszkaláció veszélyéről vagy a tárgyalás lehetőségéről feltett kérdésre az a válasz, hogy "ezzel az ellenséget segíted", akkor a döntés érdemi megvitatását felváltja a lojalitás ellenőrzése. A költségeket, a célokat és a várható következményeket egyszerre eltakarja egy sokkal egyszerűbb kérdés: velünk vagy, vagy ellenünk?

Ebben a légkörben a béke szava is könnyen gyanússá válhat, és már azt is magyaráznia kell az embernek, hogy miért szeretné elkerülni a konfliktus kiszélesedését. Mintha a diplomácia lehetőségének vizsgálata önmagában kapituláció lenne, a katonai döntések bírálata pedig hűtlenség. A nyilvánosság így fokozatosan megtanulja, melyik mondatot szabad kimondani, és melyikért jár az azonnali megbélyegzés.

A módszer ráadásul a másik irányban is működik, hiszen a "békepárti" címke mögé bújva ugyanúgy lehet árulónak nevezni mindenkit, aki szükségesnek tartja egy megtámadott ország katonai támogatását, és bizony, a béke hangoztatása sem ad felmentést a bizonyítás, a következetesség és a felelősség alól. Azt viszont nem szabad elfelejteni, nem lehet egyszerre békepártiságot hangoztatni és támogatni azokat, akik a diplomáciai rendezés helyett a háború elhúzásában érdekeltek, mert a békepártiság hitelét a támogatott döntések adják, nem a hangoztatott jelszavak. És ez bizony komoly figyelmeztetés lehet az EU és a jelenlegi magyar kormány számára is.

Göring leírásának éppen az a tanulsága, hogy a manipuláció felismeréséhez a módszert kell figyelni, és nem megelégedni a saját táborunk megnyugtató jelszavaival.

Egy valódi fenyegetésre természetesen fel kell készülni, csakhogy a veszély létezése nem tesz automatikusan helyessé minden intézkedést, amelyet arra hivatkozva hoznak meg. A védelem szükségességéből nem következik bármilyen összegű katonai kiadás indokoltsága, ahogyan egy háború lezárásának igényéből sem következik bármilyen békefeltétel elfogadhatósága. Ezekről lehet és kell is vitatkozni.

A demokratikus vezetés feladata ezért az volna, hogy bemutassa a bizonyítékokat, megmagyarázza a döntéseit, és számot adjon azok kockázatairól. Azt viszont látjuk, érezzük ma is, hogy a propaganda számára sokkal kényelmesebb, ha a polgár fél, a félelmében kapaszkodót keres, majd a kapaszkodóért cserébe lemond a kérdezésről.

Göring mondatait érdemes úgy olvasni, mint egy cinikus hatalomgyakorló önleleplezését. A mai szereplők és a náci vezetők történelmi összemosása helyett azonban azt a pontot kell felismerni, ahol egy közösség jogos biztonságigényét az engedelmesség kikényszerítésére használják.

A polgárnak éppen akkor kell a legtöbb kérdést feltennie, amikor azt mondják neki, hogy most nincs helye kérdéseknek.

Mert amint az eltérő vélemény önmagában árulásnak számít, a hatalom már nem meggyőzni akarja a társadalmat, csupán elérni, hogy jó birkaként kövesse.