1956 és a taxisok – II. rész

1956. november 3-án, alig néhány órával a szovjet hadsereg mindent elsöprő támadása előtt, a Fővárosi Autótaxi Vállalat munkástanácsának tagjai különleges ajándékkal búcsúztattak egy csoport lengyel fiatalt: egy lyukas magyar zászlót adtak át nekik, amely aztán csaknem negyven éven át Lengyelországban rejtőzött. A történelmi ereklye sorsa azonban csupán egyetlen fejezete annak a kevéssé ismert történetnek, amelyet a magyar taxisok az 1956-os forradalom idején írtak. A sofőrök munkástanácsokat alakítottak, sztrájkokban vettek részt, segítették a humanitárius ellátást, és akadt közöttük olyan is, aki a megtorlás elől menekülő családot mentett meg. Másoknak éppen a forradalom leverése után kellett szembenézniük azzal, hogy elveszíthetik munkájukat, jogosítványukat és megélhetésüket. Hetven évvel később levéltári dokumentumok és személyes visszaemlékezések segítségével idézzük fel a taxisok szerepét a magyar szabadságharcban és az azt követő nehéz hónapokban.

Az első részben a forradalmi Budapest utcáin közlekedő taxik világába pillantottunk be, felidéztünk egy pisztollyal lefoglalt autóval megtett, hatórás pécsi utazást, és megismertük Kovács András Gyula történetét, aki a Szabad Nép székházának felkelőparancsnokából később Ausztráliában dolgozó taxisofőr lett. A folytatásban azonban már nem csupán egyes emberek sorsát követjük nyomon, hanem egy egész szakma történetének különleges fejezeteit.

A Fővárosi Autótaxi Vállalat dolgozói ugyanis a forradalom idején nem egyszerűen szemlélői voltak az eseményeknek. A vállalatnál munkástanács alakult, amely részt vett a dolgozók érdekeinek képviseletében, kapcsolatban állt más közlekedési vállalatokkal, és olyan döntéseket is hozott, amelyeknek jelentőségét ma már történelmi dokumentumok bizonyítják.

Egy lyukas zászló, amely negyven évig őrizte a magyar taxisok emlékét

1956 októberének utolsó napjaiban a magyar forradalom híre bejárta a világot. A szovjet uralom ellen fellépő magyarok iránt különösen Lengyelországban bontakozott ki rendkívüli szolidaritás, hiszen a lengyelek maguk is megtapasztalták a kommunista diktatúra elnyomását, és ugyanabban az évben Poznańban véres munkásmegmozdulásokra került sor.

A lengyel segítség nem merült ki rokonszenvnyilvánításokban. Véradási akciókat szerveztek, gyógyszereket, egészségügyi felszereléseket és más segélyszállítmányokat gyűjtöttek a magyarok számára, a segítség egy részét pedig fiatal önkéntesek személyesen juttatták el Magyarországra.

Az egyik ilyen csoport a krakkói orvostudományi egyetem forradalmi diákszövetségéhez tartozott. A lengyel fiatalok segélyszállítmánnyal érkeztek Budapestre, ahol kapcsolatba kerültek a Fővárosi Autótaxi Vállalat munkástanácsával.

A találkozásból olyan történelmi emlék született, amelynek jelentőségét akkor talán még egyik fél sem sejthette.

1956. november 3-án a taxisok munkástanácsa egy lyukas magyar zászlót ajándékozott a lengyel diákoknak.

Másnap hajnalban megindult a szovjet hadsereg általános támadása Budapest ellen. A magyar forradalom fegyveres leverése megkezdődött, a munkástanács által átadott zászló azonban már megindult azon az úton, amely végül megmentette a pusztulástól és a feledéstől.

Az ereklyét a krakkói diákszövetség egyik tagja vitte vissza Lengyelországba. A zászló kezdetben az egyetemi újság szerkesztőségének falát díszítette, majd 1957-ben áthelyezték az orvosegyetem kollégiumába. Ezt követően Jerzy Michalewski, az újság akkori szerkesztője vette magához, és csaknem négy évtizeden keresztül őrizte.

A zászló sorsa önmagában is rendkívüli. Miközben Magyarországon a kommunista hatalom mindent megtett azért, hogy elfojtsa az 1956-os forradalom emlékét, egy lengyel férfi évtizedeken keresztül vigyázott arra a nemzeti lobogóra, amelyet magyar taxisoktól kapott. A zászló többé nem egyszerű textildarab volt, hanem egy levert forradalom és két nép közötti szolidaritás kézzelfogható bizonyítéka.

Michalewski végül 1995. június 16-án, Nagy Imre újratemetésének hatodik évfordulóján ajándékozta vissza a magyar nemzetnek, mégpedig "a lengyel–magyar történelmi sorsközösség ékes példájaként". A zászló az 1956-os Intézet gyűjteményébe került, 2016-ban pedig az Országgyűlési Múzeum állandó kiállítására készítették elő. A relikviát 2016 februárjában Bellavics István, az Országgyűlés közgyűjteményi és közművelődési igazgatója mutatta be Orbán Viktornak, Beata Szydło akkori lengyel miniszterelnöknek és Kövér László házelnöknek. A lyukas zászló így hatvan évvel az átadása után ismét a magyar–lengyel barátság egyik fontos jelképévé vált.

Különösen szép ebben a történetben, hogy a zászlót nem államfő, nem miniszter és nem katonai parancsnok ajándékozta a lengyel segítőknek, hanem egy budapesti taxivállalat dolgozóinak képviselete. Egyszerű gépkocsivezetők és munkatársaik, akik a maguk módján köszönték meg, hogy a lengyel fiatalok a legnehezebb napokban sem hagyták magukra a magyarokat.

Amikor a taxisok nemcsak fuvaroztak, hanem sztrájkkal is tiltakoztak

A Fővárosi Autótaxi Vállalat munkástanácsának tevékenységéről szerencsére nem kizárólag visszaemlékezések maradtak fenn. Budapest Főváros Levéltárának gyűjteményében ma is megtalálhatók a vállalati munkástanács 1956. november 2. és december 18. közötti ülésjegyzőkönyvei. Ezek az iratok különösen értékesek, mert megmutatják, hogy a forradalom leverése után sem szűnt meg egyik napról a másikra a dolgozók önszerveződése. A munkástanácsok a szovjet katonai beavatkozás után is igyekeztek képviselni a munkások követeléseit, és a közlekedési ágazatban ugyancsak folytatódtak a tiltakozások.

A Levéltári Szemle 2016-os számában Horváth J. András és Koltai Gábor levéltárosok egy 1956. november 22-én készült korabeli hangulatjelentést tettek közzé, amely rendkívül részletesen foglalkozik a fővárosi üzemek és vállalatok helyzetével.

A dokumentum szerint az Autótaxi Vállalatnál akkor mintegy 150 dolgozóval tervezték a munka újraindítását, az utcákon azonban mindössze 19 taxi közlekedett. Ezek a járművek a Fővárosi Tanács és a Vöröskereszt számára teljesítettek feladatokat.

Ez a néhány sor fontos bizonyítéka annak, hogy a taxisok a rendkívüli körülmények között is részt vettek a nélkülözhetetlen közfeladatok ellátásában. A forradalom után romos városban kellett közlekedniük, ahol a járművek jelentős része megsérült, az utak egy része nehezen volt járható, és a közbiztonság sem állt helyre.

A jelentés szerint a vállalat további ötven gépkocsi forgalomba állítását tervezte, ám a munkakezdést végül elhalasztották, miután Budán előző nap felgyújtottak egy taxit.

A november 22-i dokumentum azonban ennél is érdekesebb részletet őrzött meg: a taxisok szolidaritási sztrájkot vállaltak a teherfuvarozó vállalatok dolgozóival.

A Teherfuvarozási Nemzeti Vállalat, vagyis a TEFU egyes egységeinek képviselői korábban Kossa Istvánnál jártak, hogy rendezzék a dolgozók pénzügyi követeléseit, a tárgyalások azonban nem hozták meg a remélt eredményt. A taxisok erre a teherfuvarozók mellé álltak.

A jelentés szó szerint rögzítette, hogy „a taxi vállalat szolidáris sztrájkot vállal a TEFU mellett”.

A dokumentum Czeiner Ferencet is megnevezi, akit a taxisok munkástanácsának elnökeként említ. A jelentés szerint Czeiner telefonon szólította fel a vállalat dolgozóit a munkabeszüntetésre, noha korábban rádión keresztül más tartalmú nyilatkozatot tett.

A taxisok tehát nem elszigetelten tiltakoztak, hanem a fővárosi közlekedés más dolgozóival vállaltak közösséget. Ebben a helyzetben a sztrájk jóval többet jelentett egyszerű munkaügyi vitánál. A munkástanácsok tevékenysége a forradalom leverése után a szovjet támogatással létrehozott Kádár-kormány politikai és társadalmi ellenállásának egyik meghatározó formája volt.

A november 22-i hangulatjelentésből az is kiderül, hogy a dolgozók elégedetlenek voltak a munkástanácsok működését korlátozó új intézkedésekkel. Sokan attól tartottak, hogy a forradalom során kivívott önrendelkezési lehetőségeket ismét elveszítik, és a régi pártállami irányítás tér vissza. Czeiner Ferenc neve néhány hónappal később ismét felbukkant a nyilvánosságban. A Népszabadság 1957. január 24-i számában a Récsei Garázs munkástanácsának elnökeként szerepelt, ahol a dolgozói képviseletről beszélt.

A tőle idézett mondat egyszerre foglalja össze a korabeli munkástanácsok egyik legfontosabb követelését és azt a szemléletet, amelyért a taxisok is kiálltak:

„A dolgozókról a dolgozók nélkül nem döntünk.”

Egyetlen mondat, amelynek jelentősége messze túlmutat egy közlekedési vállalat belső ügyein.

Sopronban még a bányászok munkáját is érintette a taxisok sztrájkja

A taxisok 1956-os szerepéről nemcsak Budapesten maradtak fenn dokumentumok. Sopronban, a történelmi Brennbergbánya újraindításával kapcsolatban is találunk olyan forrásokat, amelyek közvetlenül beszámolnak a helyi taxivállalat dolgozóinak munkabeszüntetéséről. A brennbergi szénbánya működését a Rákosi-korszakban megszüntették, a forradalom idején azonban a helyiek kezdeményezték a termelés újraindítását. A bányászok, mérnökök és egyetemi szakemberek igyekeztek megteremteni a működés feltételeit, ami már önmagában is komoly műszaki és szervezési feladatnak bizonyult.

A munkához azonban közlekedésre is szükség lett volna. A bányához vezető korábbi vasúti összeköttetés már nem működött, így a szakembereknek közúton kellett eljutniuk a településre. Novemberben viszont a helyi taxisok és a MÁVAUT dolgozói is részt vettek a munkabeszüntetésekben. Faller Jenő, a bánya újraindításának egyik meghatározó szakembere egy korabeli dokumentumban arról számolt be, hogy megállapodtak a helyi taxivállalattal a szállításról, a járművek azonban napok óta nem álltak rendelkezésükre.

A fennmaradt iratból különösen beszédes ez a részlet:

„Jelenleg nehézséget okoz a Brennbergbányára való közlekedés”, mert a helyi taxivállalat a megállapodás ellenére sem tudott gépkocsit biztosítani.

A történetet Schuller Balázs és Szádeczky-Kardoss Gyula dolgozta fel a soproni Központi Bányászati Múzeum gyűjteményében fennmaradt dokumentumok alapján.

Az eset különösen jól mutatja a forradalom utáni Magyarország ellentmondásos helyzetét. Egyfelől a dolgozók vissza akarták szerezni önrendelkezésüket, és sztrájkokkal tiltakoztak a diktatúra visszatérése ellen, másfelől a gazdaság működtetéséhez szükség lett volna a közlekedési szolgáltatások helyreállítására.

A taxisok munkabeszüntetése tehát egyszerre volt politikai és érdekvédelmi eszköz, miközben annak hatását más szakmák dolgozói is közvetlenül megtapasztalták. A bányászoknak szénre, a mérnököknek közlekedési lehetőségre, a lakosságnak pedig működő szolgáltatásokra volt szüksége. Mindez az 1956 utáni hetek egyik legnehezebb kérdéséhez vezetett: miként lehet helyreállítani az ország működését úgy, hogy közben a munkások ne adják fel a forradalom alatt megfogalmazott követeléseiket.

Egy taxis, aki időben érkezett: így menekült meg egy család a megtorlástól

A taxisok 1956-os történetének egyik legmegrendítőbb epizódját dr. Megyesy Jenő őrizte meg, aki 1945-ben született, majd a forradalom leverése után családjával együtt Ausztriába menekült. Később az Egyesült Államokban telepedett le, jogászként dolgozott, és közéleti tevékenységet is folytatott.

Egy 2020-ban megjelent hosszú interjúban felidézte, hogy édesapja 1956-ban Sztálinvárosban, a mai Dunaújvárosban egy vállalati munkástanács elnöke volt. A forradalom leverése után a család számára egyre veszélyesebbé vált Magyarországon maradni, ezért elhatározták, hogy megpróbálnak eljutni Ausztriába. Novemberben azonban az első próbálkozásuk nem sikerült. A család visszatért, és egy ideig még Rácalmáson maradt, ahol korábban is éltek. Aztán december közepén történt valami, ami örökre megváltoztatta az életüket.

Egy hajnalon váratlanul kopogtattak az ajtón. A család tagjai attól tartottak, hogy az édesapát jöttek letartóztatni, hiszen a korábbi munkástanácsi szerepvállalás miatt könnyen a megtorlás célpontjává válhatott. Az ajtó előtt azonban nem rendőrök vagy karhatalmisták álltak, hanem egy taxisofőr.

"Azt hittük, a papámat jöttek letartóztatni. Kiderült, hogy egy taxis az" – emlékezett vissza Megyesy Jenő.

A sofőrt az édesapa egyik barátja küldte, miután megtudta, hogy a férfi neve felkerült egy olyan listára, amely a közeli letartóztatás veszélyét jelezte. A taxis nemcsak a figyelmeztetést vitte el a családnak, hanem gépkocsijával Budapestre is szállította őket. Ott még elbúcsúztak a nagyszülőktől, majd vonattal Hegyeshalomig utaztak. A határ közelében egy előre megszervezett vezető várta őket, akinek segítségével az éjszakai sötétségben, a járőröket és őrhelyeket elkerülve, többórás gyaloglás után sikerült átlépniük Ausztriába.

Az út során a családnak arra is ügyelnie kellett, hogy ne tévedjen vissza magyar területre, hiszen a határ mentén ekkor már rendkívül veszélyes volt a közlekedés. Végül a távolban feltűntek az osztrák Nickelsdorf fényei, és a család elérte a szabadságot. Bécsben egy ideig rokonoknál laktak, majd évekkel később az Egyesült Államokba emigráltak.

Ebben a történetben a taxisofőr neve nem maradt fenn, pedig szerepe meghatározó volt. Nem ő vezette át a családot a határon, nem ő szervezte meg az emigrációt, és nem ő döntött arról, hogy Megyesyék elhagyják Magyarországot. Egyetlen, mégis életbevágóan fontos dolgot tett: időben megérkezett, figyelmeztette őket a veszélyre, és segített elindulniuk.

Vannak helyzetek, amikor egy taxis nem egyszerűen utast szállít, hanem esélyt ad arra, hogy valaki életben maradjon, vagy elkerülje a börtönt. 1956 decemberében egy ilyen fuvar egy egész család sorsát változtatta meg.

Taxival egészen Bécsig: különös emlékek a menekülés hónapjaiból

A forradalom leverése után közel kétszázezer magyar hagyta el az országot, többségük Ausztria felé menekült. Az út sok esetben rendkívül veszélyes volt, a határőrség, a szovjet katonai jelenlét és a folyamatosan változó ellenőrzési viszonyok miatt azonban nem mindenki ugyanúgy jutott el a szabad világba.

Egy különleges visszaemlékezést őriz a Mikes International 2006-os kiadványa, amelyben Sulyok Vince költő idézte fel az 1956-os forradalom utáni hónapokat. Sulyok a forradalom idején Egerben tartózkodott, majd novemberben visszatért szülőföldjére, a Győr melletti Ménfőcsanakra.

A költő személyesen tapasztalta, hogy a nyugati országrészen keresztül hatalmas tömegek indultak Ausztria felé. Visszaemlékezése szerint november végéig a határátlépés körülményei helyenként még annyira rendezetlenek voltak, hogy Bécsbe nem kizárólag gyalogosan vagy kerékpárral, hanem más közlekedési eszközökkel is el lehetett jutni.

"Bécsbe akkoriban, úgy november végefeléig, nemcsak gyalogosan vagy kerékpáron, de vonattal, autóbusszal, sőt taxival is el lehetett jutni."

Sulyok maga ekkor még nem csatlakozott a menekülőkhöz, mert reménykedett abban, hogy Magyarországon maradhat, és folytathatja korábbi életét. A megtorlás fenyegetése azonban később őt is emigrációba kényszerítette.

A visszaemlékezés taxis szempontból különösen érdekes, hiszen érzékelteti, hogy az 1956-os menekülthullám nem kizárólag gyalogos határátlépésekből állt. Az első hetekben a személyszállítás különféle formái is szerepet kaphattak a menekülésben, és a taxisok számára egészen szokatlan, akár külföldre vezető fuvarok is adódhattak. A taxisofőröknek ilyenkor nem csupán a távolsággal kellett számolniuk. A határ menti közlekedés minden résztvevő számára kockázatos lehetett, a magyarországi politikai helyzet pedig napról napra változott.

Egy taxis, akit a forradalom után fosztottak meg a megélhetésétől

A megtorlásnak nemcsak azok estek áldozatul, akik fegyverrel harcoltak a szovjet csapatok ellen. A politikai tisztogatások, az elbocsátások és a hatósági intézkedések olyan embereket is sújthattak, akik nem vettek részt közvetlenül a forradalmi eseményekben. Erről tanúskodik Bársony Józsefné rendkívül értékes életútinterjúja, amelyet a Centropa történelmi emlékezetet gyűjtő archívuma őriz.

Az idős asszony felidézte, hogy férje korábban három saját taxival dolgozó vállalkozó volt, ám az államosítás és a politikai megkülönböztetés következtében elveszítette korábbi lehetőségeit. Mivel nem volt hajlandó járműveit a szövetkezetbe beadni, osztályidegennek minősítették, engedélyeit elvették, és csak nehezen tudott ismét taxisofőrként elhelyezkedni.

1956 után a helyzete újra rosszabbra fordult. Felesége visszaemlékezése szerint a férfi nem vett részt a forradalmi cselekményekben, munkahelyi vezetőjével azonban korábban is konfliktusai voltak. A forradalom leverése után elbocsátották, majd vezetői engedélyét is elveszítette. Az egykori taxisnak egy időre csak autómosói munkát sikerült találnia, ahol a benzingőz és a kipufogógáz miatt különösen nehéz körülmények között dolgozott. Felesége azonban arra biztatta, hogy ne adja fel, és keressen olyan megélhetést, amelyben ismét gépkocsivezetőként dolgozhat. Később visszaszerezte vezetői engedélyét, és teherautó-sofőrként, tehertaxisként tudott elhelyezkedni.

"Szeretett dolgozni" - emlékezett vissza az asszony férjére, aki hosszú küzdelem után visszatérhetett ahhoz a szakmához, amelyből korábban megélhetést teremtett.

A történet megmutatja, hogy a taxisoknak a forradalom után nemcsak a sérült járművekkel, az üzemanyaghiánnyal és a közlekedés helyreállításával kellett szembenézniük, hanem a politikai megtorlás és a megélhetés elvesztésének veszélyével is.

November végén ismét megindultak a taxik Budapest utcáin

A forradalom leverését követő hetekben Budapest lassan megkezdte a visszatérést a hétköznapokhoz. A város azonban még magán viselte a harcok nyomait: megrongálódott épületek, tönkrement közlekedési eszközök, megsérült utak és hosszú ellátási nehézségek emlékeztettek az októberi és novemberi eseményekre.

A Nemzeti Archívumban fennmaradt egy különösen érdekes, 1956. november 30-án készült fénykép, amelyen az Autótaxi Vállalat egyik jellegzetes, lecsapható zászlós taxiórával felszerelt gépkocsija indul el a Deák téri taxiállomásról. A felvételt Szécsényi József készítette, és ma az MTI Fotóarchívumának gyűjteményében található.

A kép látszólag egyszerű városi jelenetet örökít meg. Egy taxi elindul a drosztról, hogy ismét utast szállítson, ugyanúgy, ahogyan a forradalom előtt is tette. A dátum azonban egészen más jelentést ad a fényképnek.

A november 30-i Budapest már túl volt a szovjet támadáson, de a megtorlás időszaka még csak most bontakozott ki igazán. A munkástanácsok továbbra is küzdöttek jogaikért, a közlekedési dolgozók a munka újraindításáról és feltételeiről vitatkoztak, emberek tízezrei pedig a menekülés lehetőségét keresték. A taxi mégis elindult.

Az utas talán munkába ment, talán családtagjához, esetleg éppen egy olyan helyre, ahol élelmet vagy segítséget remélt. A sofőr személyét és gondolatait a fénykép nem árulja el, de a jármű mozgása valamit mégis elmond az akkori időkről: a mindennapi életnek a történelem legsúlyosabb fordulatai után is folytatódnia kellett.

A taxisok történetét is meg kell őriznünk

Az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulóján a magyar történelem egyik legfontosabb eseményére emlékezünk. Hősökre, mártírokra, fegyveres felkelőkre, politikai vezetőkre és azokra az emberekre, akik életüket adták a magyar szabadságért. A taxisok története ehhez az emlékezethez egy kevésbé ismert, de rendkívül értékes fejezetet tesz hozzá.

A Fővárosi Autótaxi Vállalat munkástanácsa lyukas zászlót adott a magyaroknak segítő lengyel fiataloknak, és szolidaritási sztrájkot vállalt más közlekedési dolgozókkal. Sopronban a taxisztrájk még a bányászok munkáját is befolyásolta, miközben Budapesten néhány taxi a Vöröskereszt és a fővárosi közigazgatás feladatait segítette. Egy ismeretlen sofőr decemberben időben figyelmeztetett egy veszélybe került családot, mások pedig a forradalom leverése után elveszítették munkájukat vagy jogosítványukat.

Ezek a történetek eltérőek, mégis összekapcsolja őket valami. Valamennyi egy olyan szakmához kötődik, amelynek képviselői minden történelmi korszakban közvetlen kapcsolatban állnak az emberekkel, és gyakran hamarabb érzékelik a társadalom változásait, mint azok, akik irodákban vagy hivatalokban dolgoznak.

Az 1956-os taxisok nem alkottak egységes hősi alakulatot, és nem mindannyian ugyanazt tették a forradalom idején. Voltak, akik tiltakoztak, voltak, akik segítettek, mások menekültek, és olyanok is, akik egyszerűen próbálták megvédeni családjukat és megélhetésüket. Éppen ez teszi történetüket emberivé és hitelessé.

Hetven évvel később különösen fontos, hogy ezek a személyes emlékek és dokumentumok ne vesszenek el. Mert egy szakma múltját nemcsak a járműtípusok, a tarifák és a közlekedési szabályok változása jelenti, hanem azoknak az embereknek a sorsa is, akik a volán mögött dolgoztak.

1956-ban a taxisok is részesei voltak a magyar történelemnek. A lengyeleknek átadott lyukas zászló, a munkástanácsok jegyzőkönyvei, a korabeli sztrájkok és egy megmenekült család visszaemlékezése ma is erről tanúskodnak. Az ő történeteik ugyanúgy hozzátartoznak a magyar szabadságharc emlékezetéhez, mint azoké, akiknek a neve már ott szerepel a történelemkönyvek lapjain.