Magyar Péter felhergelte az elszámoltatásra éhes táborát, most pedig csodálkozik, hogy azonnal látni akarják a kivégzést

Magyar Péter kampányának egyik leghatásosabb politikai terméke nem valamelyik gazdasági reform, adópolitikai elképzelés vagy államszervezési program volt, hanem az elszámoltatás ígérete, amelyet ráadásul tudatosan nem a jogállami eljárások száraz nyelvén adott el. Nem arról beszélt, hogy fel kell tárni a gyanús ügyeket, bizonyítékokat kell gyűjteni, nyomozást kell folytatni, majd ügyészi vádemelés után független bíróságnak kell döntenie a büntetőjogi felelősségről. Sokkal egyszerűbb, indulatosabb és politikailag fogyaszthatóbb képet kínált: "bilincs, bilincs, rács, rács".

Ehhez társult Magyar egyik kedvenc politikai kifejezése, a "maffia", amely az elmúlt években szinte univerzális magyarázattá vált nála. A maffiahasonlat különösen alkalmas politikai fegyver, mert használatához nem kell megvárni egy büntetőeljárást, nem szükséges jogerős ítélet, és sokszor még annak pontos bemutatása sem, hogy ki milyen konkrét jogsértést követett el. A szó elvégzi a munkát: ha a közönség elfogadja, hogy vele szemben nem politikai ellenfelek, üzleti érdekkörök vagy vitatható döntéseket hozó állami vezetők állnak, hanem egy "maffia", akkor a vita erkölcsi szerkezete egy csapásra megváltozik. A maffiával ugyanis nem vitatkozunk, hanem felszámoljuk.

Magyar ezzel a nyelvezettel hosszú időn keresztül maga egyszerűsítette két szereplős történetté a magyar közéletet.

Az egyik oldalon állt az általa kijelölt bűnös világ, a másikon pedig ő és az elszámoltatás ígérete. Ebben a politikai színházban nem kellett hosszasan magyarázni a büntetőeljárás garanciáit, mert sokkal jobban szólt a "bilincs, bilincs, rács, rács", és még jobban lehetett hozzá tapsolni.

Csakhogy aki hónapokon keresztül ezt a filmet vetíti a saját közönségének, annak számolnia kell azzal, hogy a választás után a nézők követelni fogják a következő jelenetet.

Magyar nem egyszerűen elszámoltatást ígért, hanem politikai katarzist

A mostani indulatokat ezért túlságosan kényelmes lenne egyszerűen a Tisza-tábor türelmetlenségével magyarázni. A türelmetlenséget jelentős részben maga Magyar Péter termelte ki azzal, hogy az elszámoltatást látványos politikai termékké változtatta, amelynek kommunikációjában a bilincs és a börtön nem egy hosszú és bizonytalan jogi folyamat lehetséges végpontjaként, hanem szinte a kormányváltás természetes következményeként jelent meg.

A tömeg egy részének így nem azt ígérték, hogy kapnak egy működő intézményrendszert, amely éveken keresztül iratokat vizsgál, vagyonelemeket követ, tanúkat hallgat meg, szakértőket rendel ki és olyan bizonyítékokat próbál összegyűjteni, amelyek a bíróság előtt is megállnak.

Ennél sokkal egyszerűbb politikai képet kaptak: jönnek az új fiúk, megtalálják a régi rendszer bűnöseit, kattan a bilincs, bezárul a rács.

A mechanizmus kísértetiesen emlékeztet arra a régi tömegpszichológiára, amely a nyilvános büntetéseket évszázadokon keresztül társadalmi látványossággá tette. A főtéren összegyűlt közönség jelentős része sem a bizonyítási eljárás finomságaira volt kíváncsi, hanem a végkifejletre, mert a büntetés látványa egyszerre kínált erkölcsi elégtételt, szórakozást és közösségi katarzist. A modern demokratikus társadalomban természetesen nincs vérpad a főtéren, viszont van Facebook, TikTok, politikai videó, kommentmező és olyan kampánykommunikáció, amelyben a börtönajtó csattanása már jóval azelőtt hallatszik, hogy egy bíróság bárkiről bármit megállapított volna.

Ezt a közönséget Magyar Péter nem készen örökölte, hanem hosszú hónapokon keresztül maga etette azzal a politikai vörös hússal, amelyre most ráveti magát.

Ligeti lett volna sokak szemében a gyors ítélet ígérete

Ebben a közegben érdemes értelmezni a Ligeti Miklós körül kialakult rajongást is. Ligeti a Transparency International Magyarország jogi igazgatójaként régóta korrupciós ügyekkel foglalkozik, így szakmai múltja önmagában is magyarázza, miért tartották sokan alkalmas jelöltnek. A Tisza-tábor egy részének várakozásában azonban ennél több jelent meg: Ligetibe személyére vetítették rá annak az elszámoltatásnak a reményét is, amelyet Magyar kampánya megígért.

Mintha kizárólag csak az NVVH vezetőjének személyén múlna, hogy hétfőn megalakul a hivatal, kedden megérkeznek az iratok, szerdán kiderül, ki a maffia, csütörtökön kattan a bilincs, pénteken pedig lehet pezsgőt bontani.

Csakhogy a jogállam nem így működik, és ezt végül éppen Unger Anna volt kénytelen elmagyarázni annak a politikai közönségnek, amelyet hónapokon keresztül az ellenkezőjére kondicionáltak.

Amikor Unger arról beszélt, hogy botorság azt feltételezni, hogy minden ügyben jogerős ítélet születhet az első hatéves ciklus alatt, valójában nem valami különös jogelméleti állítást tett, pusztán arra figyelmeztetett, hogy egy komoly gazdasági büntetőügy feltárása, a nyomozás, a vádemelés és a többfokú bírósági eljárás hosszú évekig tarthat. Később azt is hangsúlyozta, hogy ettől még a vizsgálatok hamarabb megindulhatnak, de nagyjából hat éven belül juthatnak el az ügyek a vádemelésig.

Ez szakmailag lehet józan álláspont, politikailag azonban majdnem szentségtörés volt egy olyan közönség előtt, amelynek hónapokon keresztül nem Be.-kommentárt olvastak fel, hanem bilincset és rácsot ígértek.

Unger elrontotta a kivégzésre érkezett közönség szórakozását

Ez magyarázza a kommentmezőkben megjelenő düh egy részét is. A felhergelt kemény mag nem hatéves intézményépítési programot akar hallani, hanem eredményt, lehetőleg azonnal, látványosan és olyan szereplőkön, akikről már előre eldöntötte, hogy bűnösök.

Ebben rejlik Magyar politikájának egyik legveszélyesebb ellentmondása. Miközben jogállamiságról, európai értékekről és demokratikus intézményekről beszél, az elszámoltatás tömegkommunikációját gyakran éppen attól a jogállami óvatosságtól fosztotta meg, amely ezeknek az értékeknek az alapja. A "maffia" címke, a bilincs és a rács politikai képei azt sugallják, hogy az ítélet lényegében már megszületett, csak a végrehajtás hiányzik.

Ez a gondolkodás pedig történelmileg sokkal közelebb áll a politikai leszámolás logikájához, mint ahhoz a liberális jogállamhoz, amelyre ugyanez a politikai közeg oly szívesen hivatkozik.

A huszadik század diktatúráinak egyik visszatérő módszere éppen az volt, hogy először politikailag azonosították az ellenséget, utána erkölcsileg kizárták a közösségből, majd a jog feladata már nem a pártatlan vizsgálat, hanem az előzetesen megszületett politikai ítélet igazolása lett.

Nem azért, mert Magyar Péter, Ligeti Miklós vagy Unger Anna kommunista diktátor lenne, és nem is azért, mert személyes családi vagy politikai örökségükről bizonyíték nélkül bármit rájuk lehetne húzni. A párhuzam a politikai gondolkodás veszélyében rejlik. Amikor a tábor már a bizonyítás előtt tudni véli, kik a bűnösök, akkor a jogállam számára csak egy kellemetlen szerep marad, mégpedig az, nehogy túl lassan teljesítse a közönség által előre meghozott ítéletet.

Magyar most saját politikai marketingjének foglya

Különösen groteszk, hogy ugyanez a Magyar Péter most már a közösségi média természetéről, a lájkokról, kritikákról és a politika valóságshow-vá silányításáról tart előadásokat. Attól a politikustól különös ez a panasz, aki szinte minden politikai mozzanatból közösségi médiás előadást készít, folyamatosan kamerák előtt kommunikál, Facebookon vitatkozik, kommentelőket igazít helyre, saját hétköznapjait is politikai tartalommá alakítja, és közben újra meg újra előveszi a "maffiát", ha megfelelően fenyegető keretet akar adni valamelyik konfliktusának.

A maffia szó ebben a kommunikációban azért is praktikus, mert megszünteti a részletek iránti igényt. Ha valaki a maffia része, akkor a közönségnek nem kell mérlegeket, szerződéseket, közbeszerzési iratokat vagy büntetőjogi tényállásokat böngésznie. A történet készen érkezik, benne vannak a rosszak, velük szemben állnak a jók, és már csak azt kell eldönteni, mikor érkezik a bilincs.

Most viszont ugyanennek a kommunikációs gépezetnek a közönsége fordult részben a rendező ellen.

A saját Facebook-oldalán kérdezik tőle, hol az elszámoltatás, miért Unger lett a hivatal vezetője, miért nem Ligeti, miért beszélnek hatéves időtávról, és miért kell rendre utasítani azokat, akik mindezt számon kérik. A kommentelők között olyanok is vannak, akik nyíltan közlik, hogy nem erre szavaztak, mások arra emlékeztetik, hogy ők adták a Tiszának a hatalmat, ezért el is vehetik tőle.

Erre különösen nehéz azt válaszolni, hogy ne csináljunk valóságshow-t a politikából, amikor Magyar Péter maga építette fel a díszletet, ő kapcsolta fel a reflektorokat, ő osztotta ki a szerepeket, és hónapokon keresztül ő reklámozta a következő epizódot "bilincs, bilincs, rács, rács" előzetessel.

A kampányban elmaradt egy apróbetűs rész

Az elszámoltatás természetesen legitim politikai cél. Ha közpénzt loptak, fel kell tárni; ha bűncselekmény történt, nyomozni kell; ha elegendő bizonyíték van, vádat kell emelni; ha pedig a bíróság bűnösnek talál valakit, ki kell szabni a törvényes büntetést és lehetőség szerint vissza kell szerezni az elvett vagyont.

Csakhogy ez egészen más ígéret, mint a politikai ellenfelek folyamatos maffiázása és a bilincsek csattogtatása.

Magyar Péternek a kampányban kellett volna elmondania saját táborának, hogy az elszámoltatás nem bosszúhadjárat, a politikus nem ügyész, a Facebook-kommentelő nem bíró, a miniszterelnök pedig nem jelölheti ki előre, kit kell börtönbe zárni. Akkor kellett volna elmagyaráznia, hogy lehetnek nyomozások, amelyek vádemelés nélkül zárulnak, lehetnek vádlottak, akiket felmentenek, és lehetnek olyan ügyek is, amelyekben a politikailag gyanúsnak tűnő magatartás egyszerűen nem bizonyítható bűncselekményként.

Csakhogy ilyen mondatokkal nehezebb tömeget lelkesíteni. A "bilincs, bilincs, rács, rács" sokkal jobban szólt.

Most pedig az Unger körül kialakult felháborodásban Magyar Péter tulajdonképpen saját kampánykommunikációjának visszhangját hallja. Azok az emberek, akiket hónapokon keresztül azzal mozgósított, hogy a maffiát végre el kell számoltatni, nem akarnak hat évig várni, nem akarnak büntetőeljárási magyarázatokat hallgatni, és nem különösebben érdeklik őket azok a jogállami garanciák sem, amelyek nélkül az elszámoltatásból könnyen politikai leszámolás lenne.

A tömegnek Magyar mutatta meg a képzeletbeli vesztőhelyet, Magyar árulta hozzá a jegyeket, Magyar ígérte meg a látványt, most pedig Unger Anna áll ki a színpadra közölni, hogy tessék hazamenni, mert jogerős ítélet talán hat év múlva lesz.

Nem meglepő, hogy fütyülnek. A meglepő inkább az lenne, ha Magyar Péter tényleg nem értené, ki tanította meg őket fütyülni.