Van valami különös abban, amikor antifasiszták vonulnak az utcán Izrael ellen, miközben minden erejükkel igyekeznek hangsúlyozni, hogy amit képviselnek, annak semmi köze az antiszemitizmushoz. Ők nem a zsidók ellen tiltakoznak, mondják, hanem a cionizmus, Izrael állam politikája, a gázai háború és a palesztinokkal szembeni bánásmód ellen.

Ez a különbségtétel önmagában teljesen legitim. Egy állam kormányának, hadseregének vagy konkrét politikájának bírálata természetesen nem azonos egy népcsoport vagy vallási közösség elleni gyűlölettel.

A kérdés ott válik sokkal kényelmetlenebbé, amikor a kritika már nem Benjamin Netanjahu kormányáról, a gázai katonai műveletekről vagy az izraeli telepespolitikáról szól, hanem magának Izraelnek, mint zsidó államnak a létjogosultsága kerül célkeresztbe. Ezen a ponton ugyanis olyan ideológiai terepre érkezünk, ahol a politikai spektrum két, egymást elvileg halálosan gyűlölő széle meglepően közel kerülhet egymáshoz.

Budapesten augusztus 30-ra Komáromy Gergely, ismertebb nevén G-Ras és társai „Együtt az Igazságért Palesztinától Budapestig” címmel hirdettek demonstrációt. A szervezők megfogalmazása szerint az igazságosságért és az emberi jogokért, illetve Izrael szerintük emberiesség elleni, népirtó és apartheidpolitikája ellen kívánnak tiltakozni. A tüntetés eredetileg azért is váltott ki komoly felháborodást, mert időben és térben találkozott volna Budapest egyik legnagyobb zsidó gasztrokulturális rendezvényével, a Sóletfesztivállal. A szervezők később módosították az útvonalat, G-Ras pedig közölte, hogy nem tudtak az egybeesésről, nem kívánják megfélemlíteni a magyar zsidóságot, és nem tartják kollektíven felelősnek a magyar zsidókat Izrael politikájáért.

Ez fontos különbségtétel, és tisztességesen hozzá is kell tenni a történethez, csakhogy G-Ras korábbi megszólalásai alapján a vita jóval túlmutat Netanjahu vagy az izraeli hadvezetés kritikáján.

Magán a tüntetésen nagyjából ötvenen vettek részt, hazánkban élő palesztinok, antifa aktivisták és antifasiszták (fontos különbséget tenni).

A G-Ras által átköltött régi jiddis dal pic.twitter.com/6WAIkZvqOj

— PubliQo (@publiQoPresss) August 30, 2026

Egy korábbi budapesti palesztinpárti demonstráción G-Ras saját magát antifasiszta és anticionista zsidóként határozta meg, miközben a kétállami megoldást is elutasította, és egy, a Jordán folyótól a tengerig terjedő, felszabadított Palesztina mellett állt ki. Ez azért lényeges, mert a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti területen nemcsak Gáza és Ciszjordánia található, hanem maga Izrael is. A kétállami megoldás ezzel szemben éppen abból indul ki, hogy ezen a területen egy izraeli és egy palesztin állam létezzen egymás mellett.

Innentől tehát már nem pusztán arról folyik a vita, hogy meddig terjedhet Izrael katonai önvédelme, arányos-e a gázai hadművelet, elfogadható-e a telepespolitika vagy milyen felelősség terheli Netanjahu kormányát. A kérdés már az, hogy milyen államnak van helye egyáltalán a térképen.

A patkó két vége

A politikatudományban régóta ismert, bár erősen vitatott elképzelés a patkóelmélet, amely szerint a politikai szélsőségek bizonyos kérdésekben közelebb kerülhetnek egymáshoz, mint saját mérsékeltebb politikai rokonaikhoz. A szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal ettől természetesen nem válik azonossá, hiszen történetük, társadalomképük, gazdaságfelfogásuk és identitáspolitikájuk alapvetően különböző lehet. Bizonyos ellenségképek azonban meglepően könnyen átjárhatóvá teszik a két világ közötti határt.

Izrael és a cionizmus különösen érdekes példa erre.

A klasszikus szélsőjobboldali antiszemitizmus a zsidóságot etnikai, vallási vagy összeesküvés-elméleti ellenségként ábrázolta. A radikális baloldal Izrael-ellenessége egészen más irányból közelít mindehhez: kolonializmusról, imperializmusról, elnyomásról, apartheidről és felszabadításról beszél. A kiindulópont tehát gyökeresen eltérő lehet, a végállomáson azonban néha ugyanaz a kérdés bukkan fel: kell-e egyáltalán léteznie Izraelnek zsidó államként?

Éppen ezért önmagában az "anticionista vagyok, nem antiszemita" kijelentés nem oldja meg a problémát. Ahogy természetesen az ellenkező irányú leegyszerűsítés sem igaz, vagyis hogy Izrael minden kritikusa antiszemita lenne. A határvonalat elsősorban az mutatja meg, hogy mit kritizál valaki és mit akar helyette.

Ha valaki Netanjahu politikáját bírálja, tűzszünetet követel, elítéli palesztin civilek halálát, ellenzi a ciszjordániai telepeket vagy palesztin államot akar, abból önmagában semmilyen antiszemita következtetés nem következik. Ha azonban már nem az izraeli kormány politikáját, hanem Izrael zsidó államként való fennmaradását kívánja megszüntetni, egészen más természetű politikai követelésről beszélünk.

Különösen érzékennyé teszi ezt a "folyótól a tengerig" formula. A mondat támogatói gyakran mindenki számára egyenlő jogokat biztosító, felszabadított területként értelmezik, kritikusai viszont arra mutatnak rá, hogy Izrael jelenlegi területe is a Jordán és a Földközi-tenger között fekszik, ezért a jelszó Izrael megszüntetésének követeléseként is értelmezhető. Maga a kifejezés ezért évek óta komoly nemzetközi vita tárgya.

G-Ras esetében ráadásul nem pusztán egy kiragadott szlogenről beszélünk. Korábbi nyilvános szereplésén a kétállami megoldást is elutasította, miközben egy, a Jordántól a tengerig tartó Palesztina mellett érvelt. Ez lényegesen világosabb politikai állítás annál, mint amikor valaki egyszerűen békét vagy palesztin államot követel. És itt válik igazán érdekessé a szélsőbal és a szélsőjobb találkozása.

Az egyik oldal a nacionalizmust gyűlöli, a másik gyakran éppen a nacionalizmusból épít identitást. Az egyik antifasisztának nevezi magát, a másik politikai hagyományának egy része történetileg éppen a fasizmushoz/nácizmushoz kötődött. Az egyik az internacionalizmus és az antikolonializmus nyelvén beszél, a másik etnikai és nacionalista fogalmakban gondolkodik. Amikor azonban Izrael kerül szóba, a két, egymással kibékíthetetlennek látszó gondolatvilág szélein néha ugyanaz a végkövetkeztetés jelenik meg: a zsidó nemzeti állam létezése önmagában probléma.

A különbség természetesen továbbra is óriási. Egy palesztin civilek jogaiért tüntető antifasisztát nem lehet pusztán emiatt összemosni egy neonácival, ahogy Izrael kormányának kritikáját sem szabad automatikusan antiszemitizmussá minősíteni. Ha azonban valaki már nem a kormány leváltását, a háború befejezését vagy egy palesztin állam létrehozását követeli, hanem olyan politikai rendezést, amelynek eredményeként Izrael zsidó államként megszűnne létezni, akkor jogosan merül fel a kérdés, mennyire éles még az a határ, amelyet az "anticionista, de nem antiszemita” önmeghatározás kijelölni próbál.

A budapesti történetnek pedig van egy szinte groteszkül szemléletes mellékszála. Miközben a szervezők hangsúlyozzák, hogy tiltakozásuk nem a zsidók ellen irányul, az eredeti útvonal éppen ugyanazon a napon érintette volna a Városháza parkot, amikor ott a Sóletfesztivált tartják, és nem mellékesen a zsinagóga mellett halad el. A szervezők állításuk szerint nem tudtak az egybeesésről, majd annak nyilvánosságra kerülése után módosították az útvonalat és elnézést kértek azoktól, akik ezt a magyar zsidóság elleni provokációként értelmezték. Ezt a magyarázatot ugyanúgy érdemes rögzíteni, mint magát az eredeti helyzetet.

Végül ugyanis nem az dönti el a vitát, hogy valaki milyen címkét ragaszt saját magára. Lehet valaki antifasiszta, anticionista, palesztinpárti vagy Izrael-párti, ezek az önmeghatározások önmagukban keveset árulnak el arról, hol húzza meg a politikai és erkölcsi határokat. Sokkal beszédesebb, hogy elfogadja-e egyszerre a palesztinok és az izraeliek jogát a biztonsághoz és a politikai önrendelkezéshez, elítéli-e a civilek elleni erőszakot attól függetlenül, hogy ki követi el, és képes-e különbséget tenni egy kormány, egy állam, egy ideológia és egy nép között.

A patkó két vége ugyanis nem attól ér össze, hogy ugyanazokat a szavakat használja, sokkal inkább akkor kezd igazán közel kerülni egymáshoz, amikor különböző ideológiákból és különböző erkölcsi magyarázatokból indulva végül ugyanannak a közösségnek a kollektív politikai jogát kérdőjelezi meg.

És talán éppen ez az anticionizmus és antiszemitizmus közötti vita legkényelmetlenebb része: a kettő valóban nem ugyanaz, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy közöttük minden esetben áthatolhatatlan fal húzódik.