1968-ban a fiatalok a fennálló rend ellen lázadtak. Ma az akkori mozgalmak eszméinek egy része már az európai intézmények, az egyetemek és a politikai fősodor természetes részévé vált, miközben az utcákon ismét barikádok emelkednek. Franciaországban és Olaszországban súlyos zavargások, Spanyolországban és Portugáliában lakhatási tüntetések, Belgiumban megszorításellenes megmozdulások jelzik a növekvő feszültséget. A történelmi párhuzam különösen érdekes kérdést vet fel: vajon egy politikai és kulturális forradalom örökösei képesek-e megőrizni azt a társadalmi rendet, amelynek kialakulásához egykor maguk is hozzájárultak?

Az 1968-as esztendő nem egyszerűen a diáklázadások és utcai összecsapások éve volt, de olyan kulturális és politikai fordulóponttá vált, amelynek hatása hosszú évtizedekre meghatározta a nyugati társadalmak fejlődését. A tekintélyelvűséggel való szembefordulás, az egyéni szabadságjogok kiszélesítése, a hagyományos társadalmi hierarchiák megkérdőjelezése és az intézmények demokratizálásának követelése idővel a nyugati politikai gondolkodás meghatározó részévé vált.

Csakhogy a forradalmak történetében van egy különös ellentmondás. Azok az eszmék, amelyek kezdetben a fennálló hatalom ellen irányulnak, később maguk is intézményesülhetnek, és egy idő után már nem a rendszer megváltoztatását, hanem saját eredményeik megőrzését tekintik elsődleges feladatuknak. Ekkor pedig óhatatlanul szembe kell nézniük azzal a kérdéssel, amelyet korábban ők maguk tettek fel az előző nemzedékeknek: honnan ered a hatalmuk legitimitása, és meddig tarthatnak igényt a társadalom bizalmára?

Ez a kérdés különösen aktuális a mai Európában.

1968-ban a konzervatív rend ellen lázadtak, ma a kialakult politikai konszenzus kerül nyomás alá

A párizsi diáklázadások 1968 májusában kezdődtek, majd milliós munkássztrájkká szélesedtek. A tiltakozók kezdetben az oktatási intézmények merev működését, a tekintélyelvű politikai kultúrát és a társadalmi egyenlőtlenségeket bírálták. Követeléseik azonban hamar túlléptek az egyetemi reformokon: a hatalomgyakorlás egész rendszerét kívánták megváltoztatni.

A mozgalom rövid távon nem döntötte meg Charles de Gaulle rendszerét, sőt a júniusi választásokon a gaulle-isták jelentős győzelmet arattak, hosszabb távon azonban az 1968-as események hozzájárultak a francia társadalom kulturális átalakulásához, a munkavállalói jogok erősödéséhez és az oktatás modernizációjához. Hasonló folyamatok más nyugati országokban is végbementek, bár a jóléti állam és a liberális demokrácia alapintézményei már jóval 1968 előtt létrejöttek.

Az egykori lázadások politikai és kulturális öröksége fokozatosan beépült a nyugati közgondolkodásba, a progresszív társadalompolitikai elképzelések számos országban elfogadottá váltak, miközben az európai integráció, a globalizáció és a gazdasági liberalizáció különböző politikai irányzatok együttműködésével alakult.

Ebből született meg az a sokszínű, de bizonyos alapelvekben osztozó politikai berendezkedés, amelyet ma gyakran liberális európai rendnek neveznek.

A jelenlegi konfliktus egyik sajátossága, hogy ennek a rendnek az alapfeltevéseit egyre több politikai szereplő vitatja. A nemzeti szuverenitást, a bevándorláspolitika megváltoztatását vagy az európai intézmények hatáskörének korlátozását követelő mozgalmak sok esetben éppen azokkal a politikai és kulturális normákkal kerülnek szembe, amelyek az elmúlt évtizedekben váltak uralkodóvá.

A politikai feszültség így nem pusztán baloldal és jobboldal között húzódik, de egyre fontosabbá válik az intézményesült politikai konszenzushoz való viszony is: ki kívánja megőrizni annak alapjait, ki szeretné megreformálni, és ki akar gyökeresen szakítani vele?

A politikai elit és a választók között a mindennapi megélhetés vált az egyik legfontosabb törésvonallá

Az európai politikai konfliktusok hátterében nem kizárólag ideológiai kérdések állnak. A megélhetési költségek emelkedése, az egyre drágább lakhatás, a közszolgáltatásokkal kapcsolatos elégedetlenség és a fiatalok bizonytalan jövőképe olyan problémák, amelyek politikai hovatartozástól függetlenül széles társadalmi rétegeket érintenek. A 2026 tavaszán készült Eurobarometer-felmérés szerint az európai polgárok 52 százaléka személyes szinten a megélhetési költségeket tartotta egyik legfontosabb problémájának.

A kérdés tehát korántsem csupán a szélsőséges politikai csoportok követeléseiben jelenik meg, hanem az európai társadalmak mindennapi tapasztalatában is.

A politikai vezetés számára ebből egy rendkívül nehéz helyzet következik. Miközben Európa biztonságpolitikai kihívásokkal, háborús konfliktusokkal és nemzetközi gazdasági versennyel néz szembe, a választók jelentős része azonnali, kézzelfogható válaszokat vár a lakhatás, a bérek és az életszínvonal problémáira.

A külpolitikai és a társadalmi prioritások azonban nem feltétlenül zárják ki egymást. Az uniós felmérések szerint a választók jelentős része egyszerre támogatja Ukrajna további segítését és vár hatékonyabb gazdasági intézkedéseket. Az ellentmondás inkább ott jelentkezhet, amikor a polgárok úgy érzik, hogy a politikai döntéshozók nem fordítanak elegendő figyelmet saját mindennapi nehézségeikre. Ebben a helyzetben a politikai rendszer legitimitását már nem kizárólag a demokratikus intézmények formális működése határozza meg. Egyre nagyobb jelentősége van annak is, hogy az állampolgárok mennyire érzik saját érdekeiket képviselve a döntéshozatalban.

Amikor a rendszerellenes tiltakozás találkozik a radikális baloldallal

Az európai utcai demonstrációk különösen érdekes ellentmondása, hogy több országban a radikális baloldali és anarchista csoportok is megjelentek az erőszakos események résztvevői között. Franciaországban a hatóságok a szélsőbaloldali aktivisták szerepét is vizsgálják, Olaszországban autonóm és anarchista szervezetek kapcsolódnak a megmozdulásokhoz, Belgiumban pedig antifasiszta aktivisták csaptak össze a rendőrséggel.

A történelmi párhuzam itt válik igazán figyelemre méltóvá, hiszen a mai európai politikai intézményrendszer számos olyan kulturális és társadalmi elvet képvisel, amelynek megerősödésében az 1968-as baloldali és progresszív mozgalmak is szerepet játszottak.

Az utcai konfrontációt kereső radikális csoportok viszont továbbra is a fennálló rendszer megváltoztatásáról beszélnek, még akkor is, ha egyes társadalompolitikai céljaik részben megegyeznek a politikai fősodor által elfogadott elvekkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a békés baloldali demonstrációk és az erőszakos zavargások közé egyenlőségjelet lehetne tenni. A tüntetéseknek valós társadalmi okaik vannak, és a különböző radikális csoportok nem irányítják egységesen az európai tiltakozáshullámot.

Az viszont dokumentálható, hogy egyes szervezetek az utcai konfrontációt politikai eszköznek tekintik, miközben más szereplők kifejezetten elutasítják az erőszakot.

A mai európai politikai rendet ráadásul egyszerre érik kihívások különböző irányokból. A radikális baloldali csoportok mellett megerősödtek a nacionalista és radikális jobboldali mozgalmak is, amelyek gyakran teljesen más társadalmi és politikai válaszokat kínálnak az elégedetlenségre. A konfliktus így már nem írható le egyszerűen az egykori baloldali lázadás folytatásaként. Sokkal inkább egy olyan politikai korszak feszültségeit mutatja, amelyben az intézményesült eszmék, az új rendszerkritikus mozgalmak és a mindennapi gazdasági problémák egyszerre kerülnek összeütközésbe.

A rendszer legnagyobb próbája: képes-e elfogadni a saját politikai ellenfeleit?

Az 1968-as események egyik történelmi tanulsága, hogy a nyugati demokráciák végül képesek voltak politikai és társadalmi reformokkal reagálni a tiltakozások egy részére. A szocialista blokkban ezzel szemben számos reformtörekvést elfojtottak, ami hosszabb távon hozzájárult az intézményrendszer legitimitási problémáihoz. A két történelmi folyamat természetesen nem vezethető vissza egyetlen tényezőre, de az alkalmazkodóképesség különbsége meghatározó volt.

A mai Európa számára ebből nem az következik, hogy minden radikális politikai követelést el kell fogadni, sokkal inkább az, hogy a demokratikus intézményeknek lehetőséget kell biztosítaniuk a törvényes politikai versenyre és a békés változásra, miközben következetesen fellépnek az erőszakkal és a jogsértésekkel szemben.

A rendszerkritikus jobboldali mozgalmak térnyerése ezért nem egyszerűen kommunikációs vagy pártpolitikai probléma a hagyományos politikai erők számára. Az is kérdés, hogy a választók egyes csoportjai miért érzik úgy, hogy a korábban meghatározó pártok már nem képviselik megfelelően az érdekeiket.

Amennyiben egy politikai rendszer a vele szemben megfogalmazott kritikákra kizárólag elutasítással válaszol, könnyen tovább növelheti a bizalmatlanságot, ha viszont az erőszakos fellépést politikai hovatartozás alapján eltérően ítéli meg, saját demokratikus hitelességét kockáztatja. A jogállami mérce következetessége ezért nemcsak jogi, hanem politikai jelentőséggel is bír.

A politikai intézményekkel szembeni bizalom helyreállítása ugyanakkor nem történhet meg pusztán új jelszavakkal. Ehhez gazdasági eredményekre, átlátható döntéshozatalra, a politikai viták tisztességes kezelésére és a demokratikus elszámoltathatóság erősítésére egyaránt szükség van.

Európa előtt ugyanaz a történelmi kérdés áll, mint 1968-ban, csak megváltoztak a szereplők

Az 1968-as lázadók egy olyan világgal fordultak szembe, amelyet merevnek, igazságtalannak és saját igényeikre érzéketlennek tartottak. A mai rendszerkritikus mozgalmak egy része hasonló érveket fogalmaz meg, bár egészen eltérő politikai célokkal. Ez a történelmi párhuzam nem bizonyítja, hogy az 1968 után megerősödött liberális politikai és kulturális eszmék korszaka szükségszerűen véget ér, arra azonban figyelmeztet, hogy egyetlen politikai berendezkedés sem tekintheti véglegesen biztosítottnak saját társadalmi elfogadottságát.

A rendszer fennmaradását nem kizárólag az intézmények ereje, a jogszabályok vagy a politikai kommunikáció biztosítja, de legalább ilyen fontos, hogy képes-e érzékelni a társadalmi változásokat, választ adni a gazdasági problémákra és megőrizni a választók bizalmát.

A mai európai tiltakozáshullám ezért nem egyszerűen utcai rendbontások és politikai demonstrációk sorozata. Egy sokkal mélyebb kérdés tünete is lehet: hogyan őrizhető meg egy politikai rendszer legitimitása akkor, amikor az általa képviselt eszmék és a társadalom egyes csoportjainak elvárásai között egyre nagyobb távolság keletkezik?

A történelem nem feltétlenül ismétli önmagát, az azonban visszatérő jelenség, hogy a korábban változást követelő mozgalmak örökösei idővel maguk is a fennálló rend védelmezőivé válhatnak, és szembesülhetnek az újabb nemzedékek elégedetlenségével. 1968-ban a lázadók azt kérdezték, meddig tartható fenn egy olyan rendszer, amely nem hallgat a társadalomra. Közel hat évtizeddel később ugyanez a kérdés ismét elhangzik Európában, csak ezúttal már azoknak a politikai és kulturális hagyományoknak is választ kell adniuk rá, amelyek az egykori lázadásokból merítettek erőt.