Kormos Anett, a Showder Club első női humoristája írt egy olyan posztot, amibe az ország fele beleremegett, mert pontosan azt mondta ki, amit évek óta csak suttogva mert mindenki megjegyezni a menhelyekről. Miközben altatással és azzal zsarolnak, hogy te vagy az állat egyetlen esélye, olyan lehetetlen feltételeket szabnak, hogy a magyar gazdi garantáltan nem felel meg, de a külföldi kamionra felteszik ugyanazt a kutyát négyszáz euróért.

A macska, aki senkinek sem kellett, de neked sem adják

A kiinduló történet szerint a szerző nem akart macskát, de szembejött vele Szaffi, a fekete, satnya kiscica, akit kidobtak és akinek a menhely szerint ő volt az egyetlen esélye. Amikor ráírt a menhelyre, egy olyan listát kapott, mintha gyereket akarna örökbe fogadni Harmincezer forinttal és behálózott ablakokkal támadott a menhely. A poszt írója szerint jogos, hogy felmérik, nem kerül-e rosszabb helyre az állat, jogos az ivartalanítás és jogos némi ellentételezés is, de ahogy ő fogalmaz:

"Ne tessék engem belemanipulálni abba, hogy segítsek, vagy egy élet bánja, ne tessék altatással, menhely-bezárással, 'te vagy az egyetlen esélye' felkiáltásokkal szorongatni, ha közben olyan feltételeket tetszenek szabni, amelyekkel a legtöbb állattól sajátkezűleg veszik el a jobb jövő reményét."

A kommentek alatt rögtön jött a reakció, amit sokan éreztek: "Nagyszerű és igaz, úgyhogy ebből nem tudsz jól kijönni." És egy másik: "Tuti szétszednek majd itt, de jelzem, Én minden betűvel egyetértek! Nem mintha ez számítana"

Amikor a retinaszkenner után jön a jövedelemigazolás

A hozzászólásokból egy nagyon következetes rendszer rajzolódik ki, ahol a szűrés már nem a felelős gazdiról szól, hanem a tökéletes, azaz álom-gazdiról, aki azonban nem létezik. Az egyik kommentelő így mesélte el, hogyan lett macskája:

"nekem úgy lett macskám, h írtam a menhelynek, hozhatja a macskát, találkozzunk félúton. Visszakérdezett, h biztos ez a nyomi kell, akit többször visszamondtak? Az kellett, találkoztunk félúton egy parkolóban, aprócska test, bumszli fej, félt. Otthon az agy alá cuccolt, de felkereste az almot és a kajás tálat. Sok ev múlva megcsalt, anyukámhoz költözött, kerti-benti macska lett. Egeret, gyíkot, madarat fogott halála napjáig."

Másoknál ugyanez már nem jött össze. Egy hozzászóló szerint: "teljesen igazad van, gyereket örökbe fogadni könnyebb!" Egy másik hosszabban is kifejti a kettősséget: "világosan fogalmaztál és ezeket az érveket simán el lehet fogadni...még akkor is ha én egy kicsit másképpen viszonyulok néhány dologban a leírtakhoz. Teljesen megértem amit írtál és igen...azoknak az állatoknak akiknek tényleg a legutolsó mentsvár lehet valaki ott nem éppen azzal kellene foglalkozni,hogy teljesen tökéletes állapotok legyen a jövendő gazdinál."

És jönnek a konkrét elutasítások:

"Öt éves korom óta vannak saját kutyáim, akikről saját magam gondoskodom! Én sem tudtam örökbefogadni menhelyről kutyát... A kérdések egyike az volt, mi lesz akkor ha szakítok a jelenlegi párommal? Egy másik kérdés, mi lesz ha a házból lakásba kell költözzek? A nem tervezem válasz nem opció!"

Egy másik:

"16 évig volt utcàn talált macskánk. Benti cica volt,a 9.en laktunk. Mégse kaptam cicát egy menhelytől sem, mert nincs macskahálóm. Hiába mondtam, hogy mindenhol van szúnyogháló,ami télen-nyáron mindig le van húzva. Volt, ahonnan vàlaszt se kaptam."

És még egy, talán az egyik legütősebb:

"Kertesházban élünk a párommal kettesben. A ház sem kicsi a kert is nagy. Szerettünk volna kutyát be fogadni. Viszont mikor közölték, hogy mi nem vagyunk megfelelőek mivel mindketten dolgozunk ott azért át gondoltuk az életünket. Szóval bele kell nyugodjunk nem lesz kutyánk mert dolgozó emberek vagyunk."

300 milliós biznisz, avagy amikor a mentés már nem a kutyáról szól

Itt fordul át a történet a legérzékenyebb pontra, arra, hogy mekkora üzlet lett a mentés, ugyanis az egyik legkeményebb komment így szól:

"Van olyan magán menhely amelyik napi szinten könyörög pénzért írják hogy kb 2 napra való eledel van az állataiknak és mutogatja az állatorvosi adósság számláit, de azért folyamatosan fogadja be az állatokat...hát szerintem ez kimeríti az állatkínzás fogalmát de tovább működnek, mindeközben ha vki szeretne örökbe fogadni annak kb lehetetlen feltételei vannak!"

Egy másik hozzászóló ennél is tovább megy:

"Tökéletesen igaza van, az állatmentés óriási üzlet. Pont az Illatos út nem illik a sorba, mert azt a Fővárosi Önkormányzat tartja fenn, orvossal, állatgondozókkal, akik - gondolom - közalkalmazottak. A többi nem önkormányzati menhely sajnos a pénzről szól. Ha gondolja, az éves beszámolóik fent vannak a birosag.hu oldalon, alapítvány, egyesület formában. Kedvencem Vegera György, ő egy évben kb. 300 milliót kalapozik össze, évente kb. 80 kutyával foglalkozik, itt a facén kellemesen agresszív, soha nincs pénze egy adott kutyára. Egyébként 3 ingatlan, 1 új terepjáró, saját magának a saját maga által megállapított jövedelme milliós/hó. Erről szól a dolog."

És egy harmadik, aki korábban támogatott:

"Néhány menhelyet régen támogattam havonta, plusz ők kapták az adóm 1%-át. Ez megváltozott, se támogatást, se 1%-ot nem kapnak. Ennek annyi az oka, amit fent leírtál. Pl. Fifi egy kennelben tengődik a menhely udvarán, kap enni, inni jó esetben és néha elviszik sétálni, ha nem idegbeteg és nem rág le senkit a póráz másik végéről. Ha valaki örökbe akar fogadni, akkor fizesse ki a chipet és oltásokat ez eddig rendben, ismerkedjen a kutyával ez is rendben, válaszoljon több oldalon megfogalmazott kérdésekre miért?, esküdjön meg, hogy vagy csak bent tartja vagy kinti-benti kutya lesz persze a menhelyen is az az udvaron a kennelben és írja alá, hogy időnként kimennek ellenőrizni. Ha meg senki nem akar ilyen kínlódások árán örökbefogadni, akkor eljátszák a Hattyú halálát."

Magyarnak nem adják, de külföldre viszik kamionszám

A másik nagy indulat a külföldre hordás körül van, azaz hogy sok esetben a magyar gazdi nem felel meg, de a külföldi igen. Az egyik kommentelő ezt írta:

"Szerintük a szüleim túl idősek fiatalabb kutyához úgy hogy megbeszéltük ha történik velük valami mi gondoskodunk majd a kutyusról…mondta az a menhely ahonnan korábban fogadtunk örökbe és ismerik a családot…bezzeg külföldre osztogatják a kutyákat mert az oldaluk azzal van tele hogy épp melyik országból jöttek érte…és mikor rákérdeztem hogy őket hogyan ellenőrzik a nagy nulla volt a válasz…"

Egy másik hozzászóló a saját kudarcát így foglalta össze:

"Pár éve miután elvesztettem mindkét kutyám, több hónapnyi sírdogálás után úgy döntöttem, nem élet az élet kutya nélkül, és csakis menhelyről választok. 3-4 menhelynél próbálkoztunk, a legdurvább -az utolsó-az volt amikor körbe videóztam fotóztam az otthonom hogy nem, nem putriba fogom elhozni a 2000 nm es udvart, hogy akkor hétvégén elmegyünk találkozhatunk a kutyussal 200 km-re ami pont nem érdekelt. Őket igen. Másnap felhívtak hogy ilyen messzire nem adnak örökbe kutyát. …Ezután feladtuk, és vettünk egy kutyát tenyésztőtől…"

És hogy miért megy mindenki inkább tenyésztőhöz, arra is van szó szerinti válasz:

"Sokan pontosan ezért nem visznek haza menhelyről állatot. Mert, ha kinézel magadnak egy kutyát, mert megérintett és úgy érzed, hogy szeretnéd örökbe fogadni és hazavinni, hogy jobb sorsa legyen nálad, ezerféle követelménynek kell megfelelned... Azonban vannak olyan követelmények, aminek szerintük nem felelsz meg, és te is úgy érzed, hogy ezeket sohasem tudnád teljesíteni. Ekkor eszedbe jut, hogy vehetsz magadnak kutyát pénzért is, mert pénz beszél, kutya ugat, és ebben az esetben senki nem vizsgálja, hogy alkalmas leszel-e gazdinak"

A madeirai ellenpélda pedig mindent visz, mert ott másként csinálják:

"Mi is örökbefogadtunk egy kölyökmacskát Madeirán, ahol élünk. Egyszerűen csak bementünk a városi menhelyre, mely meglepően tiszta volt és rendezett, nem kérdeztek semmi extrát, aláírtuk a papírokat, s elhoztuk a Cucust. 30 eurót kellett befizetnünk. Az árban benne volt az ivartalanítás és az első két oltás, a különbözetet a városi önkormányzat fizette. Korrekten, kedvesen, comme il faut. Mennyire más, mennyivel emberibb, nemde?"

És a végső tanulság, amiért Kormos Anett posztja ennyire betalált, talán ebben a két mondatban van benne a legjobban:

"Nemrégiben egy másik ilyen posztnál valaki ott mondott le az örökbefogadásról hogy rutinszerű ellenőrzés várható a LAKÁSBAN, teljesen random időpontban. Nomost hozzám hívatlanul még a Jóisten sem jöhet, csak a halál."

Hogyan leetne ezt jól csinálni, ha valóban a kutya lenne a fontos?

A legnagyobb gond nem az, hogy a hazai menhelyek szigorúak, hanem az, hogy két teljesen ellentétes üzenetet küldenek. Miközben a Facebookon szívbemarkoló fotókkal és azzal a mondattal kampányolnak, hogy tele vagyunk és te vagy az egyetlen esélye az állatnak, aközben az örökbefogadási folyamatban úgy viselkednek, mintha nem is akarnák odaadni az állatot.

Ez a kettősség az, ami bizalmatlanságot szül, mert az emberek azt látják, hogy míg az egyik oldalon pénzt és segítséget kérnek, a másik oldalon a magyar gazdijelöltet alkalmatlannak minősítik, miközben ugyanazt a kutyát hetek múlva már egy külföldi kamionon látják viszont négyszáz eurós örökbefogadási díjjal.

A másik nagy gond az, hogy ma Magyarországon nincs egységes, államilag felügyelt és átlátható örökbefogadási protokoll, hanem minden alapítvány azt csinál, amit akar.

Mivel az állam kivonult erről a területről, a menhelyek rákényszerültek arra, hogy adományokból tartsák fenn magukat, ami óhatatlanul üzleti logikát hozott egy olyan területre, ahol nem lenne szabad, hogy üzleti logika legyen.

A megoldás nem az, hogy ne legyen szűrés. Azt kellene fókuszba állítani, hogy legyen végre egy normális, emberséges és teljesíthető szűrés, olyasmi, mint a madeirai példa, ahol az örökbefogadási díj nem lehet több, mint a chip, az oltás és az ivartalanítás igazolt költsége. Olyan rendszer, ahol nem lehet havi fotóriportot és bejelentés nélküli lakásellenőrzést követelni, ahol a külföldre történő közvetítést is transzparensen kell vezetni központi regiszterrel, hogy látszódjon, mennyiért és hova ment az állat, és az érte kapott eurókat mire fordította a menhely.

Mert ha ez meglenne, akkor nem az történne, hogy a gazdijelölt azt mondja, inkább vesz egy kutyát tenyésztőtől, mert ott nem alázzák meg. Akkor bárki, aki szeretné az életét egy kutyával vagy cicával megosztani és alkalmas is rá, bemegy a menhelyre, aláír egy felelős tartásról szóló szerződést és hazaviszi a kutyát vagy a macskát.

Valahogy úgy, ahogy az a parkolóban átadott, többször visszadobott, bumszli fejű macska esetében is történt, aki végül egeret és gyíkot fogott halála napjáig, mert valaki egyszer azt mondta, hogy neki igenis kell a nyomi cica. Kell, és senki nem kérdezte meg, mennyi a fizetése, el fog-e válni, költözni fog-e életében, van-e hálója az ablakon és naponta mennyi időt szándékozik akár a munkája rovására is a macskával tölteni.

Mert mindez már rég nem a felelős állattartásról szól, hanem vagy valamilyen nagyon komoly, beteges kényszerről, vagy egyszerűen hatalomgyakorlásról egy olyan területen, ahol végre ők mondhatják meg, ki az alkalmas ember egy kutya szeretetére és ki nem.