A magyar politikában kevés szó kopott el annyira, mint a propaganda. A Tisza és támogatói propagandának nevezik a Fideszhez kötődő médiát, a Fidesz és támogatói pedig ugyanezzel a szóval illetik a Tiszához közel álló vagy vele szemben látványosan megengedő sajtót.

Mindkét tábor úgy használja a kifejezést, mintha a propaganda valami különleges fertőzés lenne, amely érdekes módon mindig csak a szemközti oldalon terjed.

Pedig maga a szó eredetileg még csak nem is jelentett hazugságot. A latin propagare terjesztést jelent, a kifejezés történetileg a hit terjesztésére létrehozott 17. századi katolikus intézmény nevéhez kapcsolódik, és csak később kapta meg a ma ismert, erősen negatív politikai jelentését. A propaganda modern értelemben olyan kommunikáció, amelynek elsődleges célja egy közönség véleményének, attitűdjének vagy viselkedésének befolyásolása egy meghatározott ügy, ideológia vagy politikai cél érdekében.

És itt kezdődik a félreértés, mert a propagandának egyáltalán nem szükséges hazudnia.

Lehet egy cikk minden egyes mondata tényszerűen igaz, miközben maga az összkép erősen propagandisztikus. Ehhez elegendő eldönteni, melyik történet kerül címlapra, melyik a tizenhetedik helyre, melyik politikus hibájából készül öt cikk, melyikből egy sem, kitől kérnek azonnal magyarázatot, kinek fogadják el különösebb kérdések nélkül a válaszát, milyen fényképet választanak, milyen szavakat tesznek a címbe, és melyik tényt hagyják ki a történetből.

A propaganda egyik klasszikus sajátossága éppen a tények szelektív bemutatása, vagyis nem feltétlenül hamis valóságot gyárt, hanem a valóság egy gondosan kiválasztott szeletét mutatja meg.

Ha ezt megértjük, egészen más fényt kap a magyar médiában zajló kölcsönös propagandázás, különösen 2026-ban, amikor a szerepek felcserélődtek.

A Tisza ma már kormányon van, a Fidesz pedig ellenzékben, ezért tulajdonképpen egy rendkívül érdekes kísérlet zajlik előttünk. Az a Fideszhez kötődő médiavilág, amelyet éveken keresztül azért neveztek propagandának, mert a hatalom álláspontját erősítette és az ellenzék hibáit kereste, most ellenzéki pozícióból vadássza a kormány hibáit, számon kéri a kampányígéreteket, keresi az ellentmondásokat, botrányokat tár fel és minden olyan történetet felerősít, amely kellemetlen a Tisza-kormánynak.

Közben azoknak a médiumoknak egy része, amelyek éveken keresztül büszkén kormánykritikusnak, függetlennek vagy egyszerűen ellenőrző sajtónak tekintették magukat, egészen új helyzetbe került. Most ugyanis olyan politikai hatalmat kellene ugyanolyan könyörtelenül ellenőrizniük, amelynek létrejöttét szerzőik vagy közönségük jelentős része sokkal kevésbé ellenszenves politikai fejleményként élte meg, sőt, erősen támogatta.

És pontosan itt vizsgázik a függetlenség. Nem akkor derül ki ugyanis egy újságról, mennyire független, amikor egy olyan kormány hibáit kutatja, amelyet eleve nem kedvel, hanem amikor a hozzá világnézetileg vagy kulturálisan közelebb álló hatalom követ el valamit, és ugyanazzal a lelkesedéssel kezd el ásni.

Ugyanez természetesen fordítva is igaz. Attól, hogy a Fideszhez kötődő média ma ellenzékből valódi problémákat talál a Tisza-kormány működésében, még nem szűnik meg automatikusan politikailag elkötelezett médiának lenni. Ha ugyanazt a jelenséget tegnap mentegette, ma pedig botrányként mutatja be pusztán azért, mert megváltozott a hatalom pártszíne, akkor nem az újságírói mércéje változott meg, csak az, hogy kire alkalmazza.

És pontosan ugyanez érvényes a másik oldalra is. Ha tegnap egy átláthatatlan kinevezési rendszert botránynak neveztem, akkor ma is annak kell neveznem. Ha tegnap felháborított, amikor egy kormány nem teljesítette a kampányígéretét, akkor ma sem magyarázhatom meg ugyanezt azzal, hogy a gazdasági körülmények megváltoztak. Ha tegnap nepotizmus volt, amikor a hatalomhoz közel álló ember kapott pozíciót, akkor ma sem válhat hirtelen szakmai kinevezéssé csak azért, mert más párt embere ül a miniszterelnöki székben.

Ez volna az újságírói mérce, nem az, hogy kit szeretünk, hanem az, hogy ugyanarra ugyanazt mondjuk.

Ehhez képest a politikai média jelentős részében egészen más mechanizmus működik. A saját oldal botrányához megérkezik a kontextus, a magyarázat, a háttér, az előzmény és az árnyalat, míg az ellenfél botrányához megérkezik a felkiáltójel. Ha a saját politikusunk hibázik, összetett helyzetről beszélünk, ha az ellenfél teszi ugyanezt, akkor lebukott. Ha a saját oldal változtatja meg az álláspontját, alkalmazkodott a körülményekhez, ha a másik, akkor hazudott.

És ehhez még csak pártközpontból érkező reggeli telefon sem feltétlenül szükséges.

A propaganda sokkal kifinomultabban is működhet. A szerkesztők és újságírók hasonló társadalmi, kulturális vagy politikai közegből érkezhetnek, hasonló dolgokat tarthatnak fontosnak, pontosan ismerik a saját közönségüket, és azt is tudják, melyik történetre kattintanak az olvasóik. Az algoritmus pedig rátesz még egy lapáttal: ha valaki rendszeresen Tisza-ellenes tartalmakra kattint, kap belőlük még többet, ha Fidesz-ellenesekre, akkor abból érkezik a következő adag.

Így épül fel két Magyarország ugyanazon az országon belül.

Az egyik ember reggel megnyitja a híreket, és azt látja, hogy a Tisza-kormány megint lebukott, alkalmatlan, megszegte az ígéretét és káoszt okozott. A másik ugyanazon a reggelen azt látja, hogy a kormány keményen dolgozik, nehéz örökséget vett át, reformokat hajt végre, miközben a Fidesz minden létező eszközzel akadályozza.

A legérdekesebb pedig az, hogy mindketten valódi híreket olvashatnak, csak nem ugyanazokat.

Ezért félrevezető az a kérdés, hogy a 444, a Telex, a HVG, a Magyar Nemzet, a Mandiner vagy éppen a Kontroll propaganda-e. Sokkal többet mond el róluk az, hogyan választják ki a témáikat, milyen címet adnak ugyanannak az eseménynek, melyik politikus állítását ellenőrzik azonnal, melyiknek biztosítanak jóindulatú értelmezést, és főleg az, hogyan változik mindez akkor, amikor a politikai hatalom gazdát cserél.

Természetesen nem állítható, hogy ezek a médiumok minden szempontból egyformák. Eltér a tulajdonosi hátterük, finanszírozásuk, méretük, szerkesztőségi kultúrájuk, politikai kapcsolatrendszerük, és különösen fontos különbség, hogy jut-e valamelyikhez közvetlenül vagy közvetve állami pénz. A politikai elfogultság és az államilag finanszírozott propaganda nem ugyanaz a kategória, ezért ezeket összemosni éppen olyan pontatlan lenne, mint azt állítani, hogy csak az egyik oldalon létezhet propaganda.

A működési mechanizmus viszont lehet nagyon hasonló: kiválasztani a számunkra kedvező tényeket, felerősíteni az ellenfél hibáit, kontextust adni a sajátjainknak, érzelmileg megfogalmazni a címeket, és olyan valóságképet létrehozni, amelyben az olvasó naponta újabb bizonyítékot kap arra, amit tegnap is gondolt.

Talán ezért lenne ideje végre elengedni azt a gyerekes játékot, amelyben minden politikai tábor a másik újságjára mutogatva kiabálja, hogy "propaganda!", miközben a sajátját egyszerűen "független sajtónak" nevezi.

Sokkal egyszerűbb próbát javaslok.Keressünk egy olyan ügyet, amely kínos annak a politikai oldalnak, amelyhez az adott médium közelebb áll, majd nézzük meg, hogyan számol be róla. Megírja-e egyáltalán? Ugyanolyan címmel? Ugyanakkora terjedelemben? Ugyanolyan kérlelhetetlenül ellenőrzi az állításokat? Ugyanolyan gyorsan követeli a felelős megnevezését? Ugyanolyan sokáig tartja napirenden?

Ha igen, akkor kezdhetünk független sajtóról beszélni. Ha nem, akkor teljesen mindegy, milyen színű a logó.

A propaganda ugyanis nem attól propaganda, hogy a másik oldal csinálja. Attól még ugyanaz marad akkor is, amikor a mi oldalunk csinálja, csak ilyenkor valamiért sokkal kevesebben érzik a szagát, és kevésbé zavaró. 😏