1983-ban már megtörtént, 2018-ban megismétlődött, 2026 júniusában pedig világosan látszott, hogy Paks és a Duna kapcsolata ismét kritikus helyzetbe kerülhet. Júliusban, a kibontakozó válság közepén lecserélték az MVM felső vezetését, miközben a folyó tovább apadt. Most Paks termelésének jelentős része kiesett, a Magyar-kormány kapkod, Magyar Péter pedig egyre többet beszél az előző Orbán-kormány felelősségéről.

Csakhogy ezen a ponton már nem politikai kommunikációra, hanem dátumokkal, dokumentumokkal és döntésekkel alátámasztott válaszokra lenne szükség. Különösen azért, mert felmerül egy ennél is kellemetlenebb kérdés: mi történik akkor, ha egy ilyen válság politikailag éppen kapóra jön egy kormánynak?

Az aszály nem egyik napról a másikra érkezett

A jelenlegi helyzet legegyszerűbb magyarázata természetesen az, hogy rendkívüli aszály sújtja a Duna vízgyűjtőjét. Ez azonban önmagában nem magyarázza meg, hogyan jutott el Magyarország odáig, hogy az ország legfontosabb villamosenergia-termelő létesítményének működése került veszélybe, hiszen a probléma hetekkel korábban látható volt.

Már június végén teljesítményt kellett csökkenteni a Paksi Atomerőműben a Duna magas vízhőmérséklete miatt. Július elejére súlyos vízhiány alakult ki az ország több részén, július 10-én pedig az Alsó-Duna térségében már III. fokú vízhiány elleni készültség volt érvényben. Július közepére Budapestnél a Duna néhány centiméterre került a korábbi történelmi minimumtól. A hőség, az aszály, a rendkívüli vízhiány, a Duna apadása és Paks teljesítményének korlátozása tehát egyszerre jelezte, hogy a helyzet már nem pusztán meteorológiai vagy vízügyi probléma, hanem közvetlen energiabiztonsági kockázat.

1983 és 2018 után nehéz váratlan eseményről beszélni

A paksi kisvízi probléma ráadásul egyáltalán nem új. Már 1983-ban rendkívül alacsony dunai vízállás alakult ki, amelyre műszaki beavatkozásokkal reagáltak, többek között a hidegvízcsatorna és a vízkivételi rendszer átalakításával. 2018-ban ismét történelmi kisvíz alakult ki a Dunán, és újra napirendre került Paks biztonságos működése. Az akkori helyzetben az Országos Atomenergia Hivatal is foglalkozott azzal, mi történne további apadás esetén,

vagyis nem valamilyen 2026 nyarán felfedezett természeti különlegességről, hanem évtizedek óta ismert kockázatról beszélünk.

Éppen ezért nem elegendő a jelenlegi helyzetet azzal elintézni, hogy aszály van. Azt kell megvizsgálni, milyen fejlesztések történtek 1983, majd különösen 2018 tapasztalatai után annak érdekében, hogy a következő történelmi kisvíz ne sodorhassa veszélybe Paks termelését.

Az Orbán-kormány felelősségét ezen a ponton természetesen vizsgálni kell, hiszen ha 2018 után szükséges beruházások maradtak el, azért az előző kormánynak kell felelnie.

Csakhogy 2026 nyarán már Magyar Péter kormányozza Magyarországot, ezért amikor a mostani válság közeledett, már az ő kabinetjének feladata volt a veszély felismerése és az azonnali válságkezelés.

Passaunál van víz, Magyarországon mégis történelmi kisvíz alakult ki

A helyzetet különösen érdekessé teszi a folyó felső szakasza. Passaunál nem látunk olyan drámai vízhiányt, amelyből első pillantásra egyenesen következne a magyarországi helyzet. Fontos ugyanakkor beszélni arról, hogy a különböző vízmércék centiméterértékeit nem lehet közvetlenül összehasonlítani, mert eltérő nullponttal és medergeometriával működnek. A valódi összevetéshez a vízhozam, a medergeometria, a vízhőmérséklet és a vízállás együttes vizsgálatára van szükség.

Éppen ezért volna indokolt nyilvánosságra hozni, hogyan változott a Duna vízhozama Passau, Pozsony, Nagybajcs, Budapest és Paks között, milyen szerepet játszik ebben a medersüllyedés, illetve milyen hatással van a folyóra a felső-dunai vízlépcsők üzemrendje. Ezek nem politikai vélemények, hanem mérhető hidrológiai adatok, amelyekből pontosan megállapítható, mi történik a folyóval a felső és a magyarországi szakasz között.

Megvizsgálták egyáltalán a felső-dunai vízeresztés lehetőségét?

A Duna felső szakaszán vízlépcsők egész láncolata működik. Ausztriában egymást követik a dunai vízerőművek, Szlovákiában pedig ott van a bősi rendszer. Szakmailag természetesen hibás lenne azt állítani, hogy elegendő egyszerűen kinyitni a gátakat, és Paks problémája megszűnik, hiszen ezek jelentős része átfolyásos vízerőmű, nem pedig hatalmas tározó.

Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a lehetőséget ne kellett volna megvizsgálni. Éppen ellenkezőleg, hiszen egy előre látható energiabiztonsági veszélyhelyzetben alapvető kérdés, készült-e számítás arról, hogy az osztrák és szlovák vízlépcsők összehangolt, rendkívüli üzemeltetésével átmenetileg növelhető lett volna-e a Magyarországra érkező vízhozam. Meg lehet határozni, mekkora vízmennyiséget lehetett volna mozgósítani, az mennyi idő alatt érte volna el Paksot, milyen vízhozam- vagy vízszintemelkedést eredményezett volna, illetve néhány órára, egy-két napra vagy akár hosszabb időre jelenthetett volna-e segítséget.

Ha készültek ilyen számítások, indokolt lenne nyilvánosságra hozni őket. Ha nem készültek, arra kell választ adni, hogy egy hetek óta előre jelezhető, Magyarország energiabiztonságát fenyegető folyamat során miért nem vizsgálták meg ezt a lehetőséget.

Hol volt közben a külügy?

Itt kerül a történetbe Orbán Anita külügyminiszter. Nyilvánvalóan nem a külügyminiszter feladata vízügyi mérnöki döntéseket hozni, de amennyiben egy rendkívüli intézkedéshez Ausztria vagy Szlovákia együttműködése szükséges, az már kormányközi egyeztetést igényel.

Ezért indokolt megtudni, mikor egyeztetett Orbán Anita az osztrák és a szlovák kormánnyal a Duna helyzetéről, kért-e Magyarország rendkívüli vízeresztést, felvetették-e Bős rendkívüli üzemrendjét vagy az osztrák vízlépcsőlánc összehangolt működtetését, és ha igen, milyen választ kaptunk.

Egyelőre nem találtunk nyilvánosan elérhető bizonyítékot arra, hogy Magyarország ilyen rendkívüli vízeresztést kért volna Ausztriától vagy Szlovákiától.

Ez természetesen nem bizonyítja, hogy diplomáciai csatornákon semmilyen egyeztetés nem történt, ezért éppen a külügyminisztériumnak kellene világosan ismertetnie, milyen lépések történtek, mikor és milyen eredménnyel, ahelyett, hogy az utazgatásairól közöl mosolygós fotókat.

A kibontakozó válság közepén cserélték le az MVM vezetését

A történet egyik legfurcsább mozzanata július 7-én következett, amikor a kormány lecserélte az MVM felső vezetését annak ellenére, hogy Paks már korábban teljesítménycsökkentésre kényszerült a Duna miatt. Mátrai Károly vezérigazgatót és Czepek Gábor igazgatósági elnököt leváltották, az MVM vezetését pedig Bertalan Zsolt vette át.

Fontos azért megemlíteni, hogy Bertalant nem lehet egyszerűen szakmailag tapasztalatlan politikai kádernek nevezni, és arra sincs jelenleg bizonyítékunk, hogy a Paksi Atomerőmű operatív nukleáris szakembergárdáját lecserélték volna. A vezetőváltás időzítése azonban ettől még indokolttá teszi annak vizsgálatát, miért egy már kibontakozó energiabiztonsági válság közepén kellett átalakítani Magyarország stratégiai energetikai vállalatának vezetését.

Különösen fontos volna megismerni az átadás-átvétel dokumentumait, azaz hogy mit jelzett a távozó vezetés a Duna várható vízállásáról, milyen válságterveket készítettek, milyen intézkedéseket javasoltak, illetve voltak-e olyan szakmai javaslatok, amelyeket az új vezetés vagy a kormány nem hajtott végre.

Mire megérkezett a kapkodás, a válság már itt volt

Július végére a Duna Paksnál rekordmélységekbe zuhant. Július 28-án a 3-as blokk teljesítményét további 237 MW-tal kellett csökkenteni, július 29-én megkezdték a blokk leállítását, július 30-án pedig az MVM már arról beszélt, hogy 24–72 órán belül szükségessé válhat a teljes atomerőmű leállítása. Augusztus 1-jére Paks termelése a normális mintegy 2000 MW töredékére zuhant.

A válságkezelés megítélésénél azonban nem július 28-a az igazán fontos dátum, hanem az, hogy mikor vált előre láthatóvá ez a folyamat, és mit tett attól a pillanattól kezdve a kormány.

A Duna apadása heteken keresztül követhető volt, miközben már június végén tudható volt, hogy Paksot a folyó állapota miatt vissza kell terhelni.

Mulasztás történt, vagy egy ponton politikailag hasznossá vált a válság?

Ezen a ponton fel kell tenni egy kényelmetlen kérdést is, anélkül hogy bizonyíték nélkül tényként állítanánk a legsúlyosabb lehetőséget.

Mi történik akkor, ha egy kialakuló energiaválság politikailag hasznossá válik a kormány számára?

Ez természetesen nem annak állítása, hogy a Magyar-kormány szándékosan idézte elő a Duna alacsony vízállását, és jelenleg arra sincs bizonyíték, hogy tudatosan hagyta volna elfajulni a paksi helyzetet. Van azonban egy olyan politikai összefüggés, amely miatt az elmúlt hetek döntéseinek teljes átláthatósága különösen fontossá válik.

Magyarország egyik legérzékenyebb politikai kérdése az Orbán-kormánytól örökölt rezsicsökkentés. Egy új kabinet természetesen politikai döntéssel átalakíthatja ezt a rendszert, ennek azonban jelentős társadalmi és politikai ára lenne.

Egészen más kommunikációs helyzet keletkezik viszont akkor, ha a kormány egy rendkívüli energiaválságra, Paks kiesésére, a megnövekedett importigényre és az előző kabinet mulasztásaira hivatkozva jelentheti be, hogy a korábbi rezsirendszer változatlan formában tovább nem tartható fenn.

Ebben a helyzetben már nem pusztán az a kérdés, hogy a kormány hibázott-e a válságkezelés során, hanem az is, hogy mindent megtett-e a krízis megelőzéséért akkor is, amikor annak bekövetkezése esetleg politikailag kedvező környezetet teremthetett egy korábban nehezen keresztülvihető energiapolitikai fordulathoz.

Erre jelenleg nincs bizonyíték, ezért nem is lehet tényként állítani. A kérdés jogosságát azonban éppen az dönti el, hogy a kormány hajlandó-e nyilvánosságra hozni a döntések időrendjét.

Mikor kezdtek számolni a rezsicsökkentés átalakításával?

A találgatások helyett ezen a ponton dokumentumokra van szükség. Tudni kellene, mikor készült az első kormányzati számítás a lakossági energiaárak esetleges megváltoztatásáról, mikor számolt először az Energiaügyi Minisztérium Paks jelentős kiesésével, mikor készített az MVM importigény-számítást, és mikor merült fel először kormányzati szinten, hogy a kieső paksi termelés és a drágább import miatt hozzá kell nyúlni a lakossági energiaárakhoz.

Különösen fontos volna tisztázni, készült-e már a paksi krízis előtt olyan kormányzati előterjesztés, háttéranyag vagy gazdasági számítás, amely a rezsicsökkentés rendszerének átalakításával vagy kivezetésével foglalkozott. Ha ilyen dokumentumok már a válság előtt megszülettek, miközben később éppen a kialakult energiakrízist használják fel az intézkedés indoklására, az egészen más megvilágításba helyezné a történetet. Ha ilyen előkészítés nem történt, azt ugyanilyen egyszerű tisztázni az iratok és azok keletkezési dátumának nyilvánosságra hozásával.

A Magyar-kormánynak konkrét válaszokkal kellene előállnia

Magyar Péter hivatkozhat az Orbán-kormánytól örökölt problémákra, és az előző kabinet felelősségét valóban fel kell tárni abban az esetben, ha 2018 után elmulasztottak olyan paksi vagy vízügyi beruházásokat, amelyek a jelenlegi helyzetben segíthetnének. Ettől azonban a jelenlegi kormány felelőssége nem szűnik meg, hiszen 2026 nyarán már neki kellett kezelnie az előre láthatóvá váló válságot.

Ezért pontos időpontokkal és dokumentumokkal kellene megválaszolni, mikor kapta meg a kormány az első, Paksot fenyegető kritikus vízállásra vonatkozó előrejelzést, milyen intézkedéseket rendelt el ezt követően, miért éppen a kibontakozó válságban cserélték le az MVM vezetését, milyen szakmai anyagokat adott át a korábbi vezetés, vizsgálták-e a hidegvízcsatorna sürgősségi beavatkozását vagy ideiglenes szivattyúrendszerek alkalmazását, illetve készültek-e számítások az osztrák és szlovák vízlépcsők rendkívüli, összehangolt üzemeltetéséről.

Ugyanígy választ kellene adni arra, milyen nemzetközi egyeztetéseket kezdeményezett Orbán Anita külügyminiszter, kért-e Magyarország rendkívüli vízügyi segítséget, és ha a felső-dunai vízeresztés szakmailag nem jelentett volna érdemi megoldást, milyen számítások alapján jutottak erre a következtetésre.

Mindezek mellett most már azt is tisztázni kellene, mikor került először a kormány asztalára a rezsicsökkentés rendszerének átalakítása, és létezett-e erre vonatkozó terv a paksi válság kialakulása előtt.

A kormányzati felelősséget nem lehet az időjárásra átruházni

A jelenlegi helyzet előzményeinek egy része kétségtelenül az Orbán-kormány időszakára vezethető vissza, és ha 2018 után szükséges beruházások maradtak el, annak felelőseit meg kell nevezni. Ettől azonban még tény marad, hogy 2026 júniusának végén a jelenlegi kormány már egy konkrét, kibontakozó problémával állt szemben: Paks teljesítményét a Duna állapota miatt korlátozni kellett, miközben az aszály és a vízhiány további romlása előre jelezhető volt.

Ehhez képest július elején lecserélték az MVM vezetését, a Duna heteken keresztül tovább apadt, július végére pedig az ország legfontosabb erőművének termelése drámai mértékben visszaesett. Lehetséges, hogy mindez egy tapasztalatlan kormány súlyos válságkezelési hibáinak következménye, amely későn ismerte fel a veszély nagyságát, rosszul mérte fel a rendelkezésére álló lehetőségeket, és mire érdemben cselekedni kezdett, már nem maradt elegendő mozgástere.

Van azonban egy másik lehetőség is, amelyet a kormány csak teljes átláthatósággal tud kizárni: hogy a kialakuló energiaválság egy ponton politikailag hasznossá vált, mert megteremtheti a gazdasági és kommunikációs indokot az Orbán-kormánytól örökölt rezsicsökkentés átalakításához vagy kivezetéséhez.

Erre ma nincs bizonyíték, ezért nem állítjuk tényként. Annak eldöntéséhez azonban, hogy egyszerű felkészületlenséggel, súlyos kormányzati mulasztással vagy ennél tudatosabb politikai folyamattal állunk-e szemben, nem Facebook-posztokra, látványos beállított fotókra és az előző kabinetre mutogatásra, hanem a döntések dokumentumaira van szükség.

Mikor tudtak a veszélyről, milyen intézkedéseket készítettek elő, mit javasoltak az energetikai szakemberek, milyen lehetőségeket vetettek el, mit tett a külügy, milyen segítséget kértek Ausztriától és Szlovákiától, és mikor készült az első terv a rezsicsökkentés megváltoztatására?

Ha a kormány ezekre világos, dokumentumokkal igazolható válaszokat ad, a tudatosság gyanúja cáfolható. Ha viszont nem hajlandó megmutatni, mi történt azokban a hetekben, amikor a Duna apadása már látható volt, miközben Paks egyre közelebb került a kritikus állapothoz, akkor maga hagyja nyitva a kérdést.

Az aszályt nem a kormány okozta, de az előre látható energiabiztonsági kockázatok kezeléséért már a kormány felel. Azt pedig, hogy 2026 nyarán egyszerűen rosszul kezelték-e a válságot, vagy annak politikai következményeit már közben elkezdték felhasználni egy nagyobb energiapolitikai fordulat előkészítésére, nem politikai nyilatkozatokból, hanem az elmúlt hetek döntéseinek időrendjéből lehet eldönteni.

UPDATE, mielőtt a szektások ide is bemásolják a kiadott napi penzumot: Bős nem varázscsap, de a "Nagymaros hiánya miatt úgysem segítene" sem cáfolat

A kormány védelmében az elmúlt órákban megjelent egy új magyarázat: hiába lehetne Bősnél több vizet továbbengedni, annak Paks szempontjából úgysem lenne jelentősége, mert az Orbán-kormányok nem építettek újabb vízlépcsőket a Duna magyarországi szakaszán, így nincs olyan műtárgy, amely a Bősről érkező vizet megfogná. Első hallásra műszakinak tűnő érv, csak éppen két külön dolgot kever össze: a vízhozamot és a vízszintet.

Bős valóban nem egy hatalmas alpesi víztározó, amelyből korlátlan mennyiségű vizet lehetne Magyarország felé engedni. A bősi rendszer alapvetően folyami vízerőmű, a mögötte kialakított tározó vízcseréje gyors, üzemeltetése pedig nem teszi lehetővé, hogy hetekre elegendő dunai vízmennyiséget egyszerűen félretegyenek. Ebből azonban nem következik, hogy egy rendkívüli üzemrenddel létrehozott, időben koncentrált többletvízhozamnak automatikusan nulla hatása lenne Magyarországon. A bősi rendszer műtárgyai ténylegesen szabályozzák, hogyan és milyen ütemben halad tovább a víz, ezért annak eldöntése, hogy egy átmeneti többletvízhozam elérhette volna-e Paksot és ott mekkora hatást okozott volna, hidraulikai számítás kérdése, nem politikai szlogené, amit most oly boldogan osztogatnak anélkül, hogy egy szót is értenének belőle.

Az viszont igaz, hogy a történet második fele már sokkal komolyabb probléma. Az eredeti Bős–Nagymaros rendszerben Nagymarosnak éppen az lett volna az egyik funkciója, hogy a bősi erőmű csúcsüzeméből származó vízhozam-ingadozásokat kiegyenlítse, és megfelelő vízmélységet biztosítson az érintett folyószakaszon akkor is, amikor az átengedett vízhozam alacsonyabb. Nagymaros végül nem épült meg, ezért ez a szabályozási lehetőség valóban hiányzik a magyar Duna felső szakaszáról.

Csakhogy ebből még mindig nem következik, hogy akkor Bősről fölösleges vizet engedni. A vízlépcső elsősorban a helyi és felvízi vízszint szabályozására alkalmas. A folyóban lefelé haladó vízmennyiség ettől még nem tűnik el azért, mert Komárom, Nagymaros vagy Budapest alatt nincs újabb duzzasztómű. Ha Bősnél adott időszakban ténylegesen nagyobb vízhozam kerül tovább a Dunába, annak víztömege lefelé halad. Más kérdés, hogy Paksnál ez mekkora és milyen hosszú ideig tartó vízszintemelkedést eredményezne, illetve elegendő lenne-e az erőmű vízkivételi problémájának kezelésére. Ezt csak konkrét köbméter/másodperc adatokból, menetidőből és a magyar Duna aktuális vízhozam-vízállás összefüggéséből lehet megmondani.

Ráadásul itt jön elő az a probléma, amelyet a "nem építettünk vízlépcsőt" magyarázat valójában nem megold, hanem még kellemetlenebbé tesz. A magyar Duna medre évtizedek óta süllyed. Magyar kutatások szerint a felső magyar Duna mederbevágódása régóta ismert jelenség, amelyhez a német, osztrák és szlovák vízerőművek, valamint más emberi beavatkozások is hozzájárultak. A Bős alatti szakaszon dokumentáltan jelentős vízszintsüllyedést okozott a meder eróziója is. Vagyis ugyanakkora vízhozam ma nem feltétlenül jelent ugyanakkora vízállást, mint évtizedekkel korábban.

Ez azonban már egy évtizedeken át felhalmozódott magyar vízgazdálkodási probléma, amelyért természetesen az Orbán-kormányokat is felelősség terheli, ha az ismert medersüllyedés és a paksi kisvízi kockázat ellenére elmaradtak szükséges beruházások. Ezt nem kell elhallgatni. De ez sem menti fel a jelenlegi kormányt annak megválaszolása alól, hogy 2026 júniusában és júliusában, amikor a mostani válság már előre látható volt, milyen azonnali lehetőségeket vizsgált meg.

A helyes kérdés tehát nem az, hogy "Orbán miért nem épített vízlépcsőt?", és nem is az, hogy "Magyar Péter miért nem nyittatta ki Bőst?". A valódi kérdés sokkal prózaibb és sokkal kellemetlenebb:

Készült-e számítás arról, hogy Bős rendkívüli üzemrendjével mennyi plusz vizet lehetett volna időlegesen Magyarország felé továbbítani, ez mikor érte volna el Paksot, ott hány centiméteres vízszintváltozást okozott volna, és elegendő lett volna-e ahhoz, hogy legalább részben vagy átmenetileg segítsen az atomerőmű helyzetén?

Ha a válasz az, hogy mindössze néhány centimétert és néhány órát nyertünk volna vele, mutassák meg a számítást, és a kérdés lezárható. Ha viszont ilyen számítás nem készült, akkor az "úgysem segített volna, mert nincs magyar vízlépcső" nem szakmai cáfolat, hanem utólagos politikai magyarázat.

És éppen ez a cikkünk eredeti kérdése: nem azt állítjuk, hogy Bős megmenthette volna Paksot. Azt kérdezzük, hogy amikor Magyarország legfontosabb erőművének leállása fenyegetett, valóban minden rendelkezésre álló lehetőséget megvizsgáltak-e a jelenleg regnáló kormány potentátjai.