Az energiaválság és az alacsony vízállás miatt kialakult helyzet kétségtelenül rendkívüli intézkedéseket követelhet. Egy ilyen időszakban azonban nemcsak az számít, hogy egy politikus milyen javaslatokat fogalmaz meg, hanem az is, hogy azok mennyire következetesek, arányosak és valóban alkalmasak-e a probléma kezelésére.

Ha egy parlamenti frakció azt javasolja, hogy energiatakarékossági okokra hivatkozva halasszák el az Országgyűlés ülésnapjait, miközben az állami intézmények díszkivilágításának lekapcsolását is szorgalmazza, az első kérdés természetesen az, hogy mindez mekkora tényleges energiamegtakarítást eredményezne.

Egy ilyen bejelentés kommunikációs szempontból látványos lehet, de sokakban felmerül: elegendő-e néhány szimbolikus intézkedés egy országos léptékű válság kezelésére?

A vita egyik érdekes pontja éppen a következetesség. Ha valóban az energiafogyasztás drasztikus visszafogása a cél, akkor logikus lenne minden nagy energiaigényű rendezvényt és eseményt ugyanazzal a mércével vizsgálni. Egy több százezres fesztivál, nagyszabású koncertsorozat vagy más jelentős rendezvény energiafelhasználása is része lehet ennek az egyenletnek. Ha ezek nem kerülnek szóba, könnyen kialakulhat az az érzet, hogy egyes intézkedések inkább politikai üzenetek, mint átfogó válságkezelési lépések.

A közéletben ugyanakkor egyre gyakrabban figyelhető meg, hogy a politikai kommunikáció szinte minden kérdésben gyorsan visszakanyarodik a belpolitikai csatározásokhoz.

Sok választó számára egy idő után háttérbe szorul maga a probléma, mert a nyilatkozatok jelentős része ismét a politikai ellenfél bírálatáról szól. Ez különösen akkor válhat visszatetszővé, amikor egy válsághelyzetben a közvélemény inkább konkrét megoldásokat, szakmai egyeztetéseket és együttműködést várna.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy a nemzetközi kapcsolatok és a külpolitikai aktivitás milyen szerepet játszik egy ilyen időszakban. Egyesek szerint ilyenkor különösen fontos lenne a szomszédos országokkal folytatott egyeztetés, a közös megoldások keresése, illetve a határon túli magyar közösségeket érintő problémák folyamatos napirenden tartása. Mások ezzel szemben úgy látják, hogy ezek a kérdések más diplomáciai csatornákon zajlanak, és nem feltétlenül a nyilvános kommunikációban jelennek meg.

A közösségi média világában azonban gyakran nem is a szakpolitikai tartalom kerül a középpontba, hanem a politikai táborok egymás iránti feltétlen lojalitása vagy éppen utálata. Szinte bármilyen javaslat érkezik a saját oldalról, az automatikus támogatást kap, míg az ellenfél hasonló ötleteit azonnali elutasítás fogadja. Ez a jelenség nem kizárólag Magyarországra jellemző, de itthon egyre látványosabb.

Pedig a közelmúlt magyar történelme több olyan válságot is ismer, amikor a társadalom széles összefogást várt el a politikusoktól. A vörösiszap-katasztrófa, az elmúlt évek nagy árvizei vagy egyéb rendkívüli helyzetek azt mutatták, hogy

ilyenkor a választók elsősorban cselekvést, helyszíni jelenlétet és gyakorlati megoldásokat várnak, nem pedig kizárólag kommunikációs üzeneteket.

Egy demokratikus társadalomban természetes, hogy a politikai szereplők különböző megoldásokat javasolnak. Ugyanilyen természetes azonban az is, hogy ezek a javaslatok kritikát kapnak, és a választók megvizsgálják, mennyire következetesek, arányosak és hitelesek. Egy válsághelyzetben ugyanis nem elsősorban a hangzatos bejelentések számítanak, hanem az, hogy azok valóban hozzájárulnak-e a problémák megoldásához.