Játsszunk el egy gondolattal! Tegyük fel, hogy 2010-ben elmarad a politikai fordulat, és Magyarország az elmúlt 16 évben következetesen azt az utat járja, amelyet Brüsszelben, a nyugati gazdasági központokban és a hazai balliberális politikai elitben olyan nagy lelkesedéssel szorgalmaznak. Nincs Orbán Viktor, nincs rezsicsökkentés, nincs különutas magyar energiapolitika, nincs kerítés a déli határon, és nincs állandó vita Brüsszellel. Van helyette példás európai együttműködés, feltétlen alkalmazkodás, némi odadobott szuverenitás és természetesen a sokat ígért nyugati jólét. Legalábbis papíron. Nézzük, milyen országban élhetnénk ma!
Kezdjük mindjárt a pénztárcánkkal, mert a politikai szónoklatokból nem lehet bevásárolni, ellenben az élelmiszerboltban fizetni azért továbbra is kell. A magyar bérek ma sem érik el a nyugat-európai szintet, miközben számos élelmiszerért, háztartási termékért vagy szolgáltatásért már most is meglepően sokat fizetünk. Rendszeresen jelennek meg összehasonlítások arról, hogy ugyanazok a nemzetközi márkákhoz tartozó termékek egyes uniós országokban olcsóbban megvásárolhatók, mint nálunk, pedig az elmúlt években árstopokkal, árréskorlátozásokkal és egyéb állami beavatkozásokkal próbálták fékezni az árak elszabadulását.
Képzeljük el, hogy ezekből az intézkedésekből semmi nem valósult volna meg, a piacot pedig még inkább a nagy nemzetközi szereplők érdekei alakítanák. Vajon ki hiszi el komolyan, hogy a külföldi kereskedelmi láncok, bankok és energiaszolgáltatók önként mondanának le a profitjuk egy részéről csak és kizárólag a magyar vásárlók kedvéért? A nyugati tulajdonosnak a magyar piac elsősorban üzlet, nem jótékonysági intézmény. Azt pedig már megtapasztaltuk, mennyire tudnak fájni a globális válságok, amikor a költségek végül a családoknál csapódnak le.
A nyugati életszínvonal ígérete ráadásul már több mint két évtizede velünk él. Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, és azóta eltelt 22 év. A sokat emlegetett automatikus felzárkózás, amely szerint az uniós tagsággal előbb-utóbb mindenki nyugati fizetést és nyugati életminőséget kap, valahogy nem következett be, az MSZP EU-barát kormányzása alatt sem. Érdemes ezen elgondolkodni, mielőtt valaki újabb feltétlen brüsszeli igazodástól várja a gazdasági megváltást.
Rezsicsökkentés helyett európai árak, magyar fizetésből
Az alternatív Magyarországon alighanem az energiaszámlák jelentenék az egyik legkellemetlenebb meglepetést. Az Eurostat adatai szerint a magyar lakossági áram- és gázárak az Európai Unió legalacsonyabbjai közé tartoznak, ami jelentős részben az állami árszabályozás következménye. Ennek persze költségvetési ára is van, de a családokat elsősorban az érdekli, mennyit kell befizetniük a hónap végén.
A képzeletbeli, minden brüsszeli elváráshoz lelkesen alkalmazkodó Magyarországon könnyen elképzelhető, hogy már régen piaci árakon fűtenénk és világítanánk, azonban a német vagy más nyugat-európai árszinthez közelítő energiaszámlák mellé aligha érkezne automatikusan német fizetés. A politikusok természetesen elmagyarázhatnák, milyen korszerű, fenntartható és európai a rendszer, a fogyasztók pedig a számlák rendezése után eldönthetnék, mennyire melegíti őket ez a tudat.
Aztán 2022-ben kitör az orosz–ukrán háború, és megérkezik az európai energiapolitika új jelszava: le kell válni az orosz energiahordozókról. Az elképzelt magyar kormány pedig példás fegyelemmel végrehajtja az elvárásokat, akármekkora árat kell fizetni érte. Lehet drágább szállítási útvonalakat keresni, új infrastruktúrát építeni, közvetítőkön keresztül vásárolni, és a többletköltségeket szépen beépíteni az árakba.
Persze az orosz energia kiváltása önmagában nem jelenti azt, hogy minden más forrás szükségszerűen drágább, de az átállás költségeit valakinek állnia kell. Mi pedig akár ott is tarthatnánk, hogy jóval többet fizetünk az energiaellátásért, miközben politikai elégedettséggel jelentjük ki, végre megszabadultunk az orosz függőségtől. Hogy közben esetleg a következő másik külföldi beszállítótól függünk, az már nyilván egészen más természetű függőség lenne. Európai.
A biztonságos Magyarország helyett befogadóközpontok?
Nézzük a migrációt! Magyarország európai összevetésben számos közbiztonsági mutató alapján biztonságos országnak számít, és a nyugat-európai nagyvárosokban jelentkező, migrációval összefüggő társadalmi feszültségek egy része nálunk nem alakult ki. Ebben szerepe lehet a határvédelemnek és a Fidesz kormány következetesen elutasító migrációs politikájának is.
Egy másik politikai irányvonal mellett könnyen lehet, hogy ma már egészen más problémákról vitatkoznánk. A déli határkerítés helyén esetleg befogadóközpontok működnének, az önkormányzatoknak pedig a lakhatás, a szociális ellátás, az oktatás és az integráció költségeivel kellene megküzdeniük. Franciaország, Németország, Olaszország vagy Spanyolország tapasztalatai jól mutatják, hogy a tömeges bevándorlás kezelése komoly állami feladat, és az elhibázott integrációs politika hosszú távú társadalmi konfliktusokat okozhat.
Természetesen a migráció nem mindenütt és nem minden esetben jár ugyanazokkal a következményekkel, csakhogy a kockázatok nagyon is valóságosak, a hibás döntések árát pedig rendszerint nem azok fizetik meg, akik meghozzák őket. Vajon valóban erre a kísérletre szeretnénk feltenni Magyarország biztonságát?

Mészáros helyett külföldi milliárdosok? Az már mindjárt európaibb!
A gazdasági életben is egészen más lehetne a helyzet. Nem lenne ekkora tere a Mészáros Lőrinchez és más, Fidesz-kormány közelinek tartott üzleti szereplőkhöz kötődő hazai tőkefelhalmozásnak. Ehelyett könnyen folytatódhatott volna az a rendszerváltás után kialakult folyamat, amelyben a bankszektor, az energiaszolgáltatás, a kereskedelem és más stratégiai ágazatok jelentős része külföldi tulajdonba került.
Most lehet Mészárosozni, korrupciót emlegetni, közbeszerzéseket és vagyongyarapodásokat számon kérni. Sok esetben indokolt is a közpénzek felhasználásának szigorú ellenőrzése, de azért érdemes lenne megvizsgálni, vajon mennyivel volna jobb, ha a magyar gazdaságban megtermelt profit még nagyobb része külföldi vállalatcsoportok mérlegeiben jelenne meg, majd osztalékként elhagyná az országot, miközben a munkát nem magyar munkavállalók végzik, ők inkább sorban állnak munkanélküli segélyért.
Mert milyen érdekes! Ha egy magyar milliárdos gyarapodik, abból politikai botrány lehet, de ha egy külföldi bankcsoport, energiamulti vagy kereskedelmi óriás termel jelentős nyereséget a magyar piacon, azt már sokan a modern piacgazdaság természetes működéseként kezelik. Az egyik esetben mindenki tudja, kit kell szidni, a másikban pedig sokszor azt sem követi a közvélemény, melyik nemzetközi vállalatcsoporthoz kerül a Magyarországon megtermelt haszon.
Ebben az alternatív világban alighanem kevesebb magyar milliárdosról szólna a politikai vita, és több nyugat-európai vállalat éves jelentésében szerepelne elégedett mosollyal a magyar piac teljesítménye, a magyar gazdasági önállóság helyett pedig megkaphatnánk a külföldi befektetők feltétlen bizalmát. Feltéve, hogy továbbra is megfelelő hozamot biztosítunk nekik.
És mi minden változhatott volna még?
A devizahitelezés emléke sem olyan régi, hogy elfelejthettük volna, milyen következményekkel járhat, amikor a bankok üzleti érdekei és a családok biztonsága között megbillen az egyensúly. Egy másik gazdaságpolitikai irány mellett kérdéses, mikor és milyen feltételekkel történt volna meg a devizahitelek 2014-ben végrehajtott forintosítása. Ugyanilyen fontos, hogy milyen védelem jutott volna a magyar termőföldnek, a hazai gazdáknak és az élelmiszer-termelésnek a nemzetközi tőkével szemben. A családi adókedvezmények, az otthonteremtési támogatások és a visszaépített 13. havi nyugdíj sorsa szintén másként alakulhatott volna, bár ezek megszüntetése egy alternatív kormányzásból önmagában nem következik.
A politikai önállóság kérdése sem mellékes. A mindenkori magyar kormány természetesen továbbra is dönthetne a saját országának ügyeiben, de vajon milyen gyakran mondana nemet Brüsszelnek egy olyan politikai vezetés, amely saját sikerét elsősorban az európai intézmények elismerésében méri? Lehetséges, hogy kevesebb kötelezettségszegési eljárásról és uniós konfliktusról hallanánk, de az is, hogy több kompromisszum születne a magyar érdekek rovására.
Mindez természetesen feltételezés. Senki nem tudja pontosan, hogyan alakult volna Magyarország története egy másik kormányzati pályán, és a jelenlegi rendszer hibáit sem lehet kitörölni az elmúlt 16 év mérlegéből. A gondolatkísérlet azonban arra jó, hogy a folyamatos kormánykritika mellett az alternatíva lehetséges áráról is beszéljünk, ugyanis a politikai változás ígérete önmagában még nem gazdasági program, a brüsszeli jóváhagyás pedig nem garancia a magyar emberek jólétére.
Egyetlen kétségtelenül kellemes mellékhatás azért akadna
Ennek a képzeletbeli 16 évnek ugyanakkor lenne egy egészen figyelemreméltó előnye: jó eséllyel ma azt sem tudnánk, ki az a Magyar Péter. Nem lenne országos politikai jelenség, nem hallgatnánk naponta a kinyilatkoztatásait, és valószínűleg az életünk is szegényebb lenne néhány egészen rendkívüli politikai színházi előadással és a Facbook-kormányzással való ismerkedéssel.
Ráadásul a gyönyörű Tisza folyónk nevét sem sajátította volna ki egy politikai párt. A Tisza továbbra is elsősorban folyó lenne, nem politikai jelszó, nem választási márkanév és nem a közéleti indulatok egyik állandó kelléke.
Ez valóban vonzó mellékhatás, csak hát egy egész ország sorsát ennél valamivel komolyabb szempontok alapján érdemes megítélni.
A véletlen egybeesésekért felelősséget nem vállalunk!
Végezetül egy apró megjegyzés: képzeletbeli időutazásunk néhány állomása kísértetiesen egybecseng Magyar Péter és a Tisza Párt politikai elképzeléseivel. Különösen az orosz energiafüggőség 2035-ig tervezett megszüntetése és az európai integráció kérdésében ismerősek a gondolatok, bár a párt hivatalos programja a rezsicsökkentés megtartását és a déli határkerítés fenntartását is vállalja. Hogy a többi hasonlóság mögött mennyi a valódi politikai egyezés, és mennyi a történelmi fantázia, azt mindenki eldöntheti.
Mi mindenesetre a képzeletbeli időutazás és a valóság esetleges egyezéseiért felelősséget nem vállalunk. A tényleges politikai döntések következményeit hagyjuk a Tiszára és bölcs szavazóira. Az már az ő saruk lesz.





