Franciaországban már régen túlmutatnak az oktatási reformokért és a megélhetési költségek csökkentéséért szervezett demonstrációkon az események. Az októberi tiltakozási hullám során középületeket gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, rendőrökre támadtak, és egész városrészekben alakultak ki erőszakos összecsapások. A kormány tízezrével vezényli az utcákra a rendfenntartókat, miközben az ország társadalmi megosztottsága egyre nyilvánvalóbbá válik. A történtek különösen nyugtalanítóak annak fényében, hogy Laurent Obertone évekkel ezelőtt megjelent Gerilla című regénye éppen egy hasonló folyamat végzetes következményeit képzelte el. Franciaország természetesen nincs polgárháborúban, de a könyvben felvetett kérdés egyre aktuálisabb: meddig képes egy állam fenntartani a közrendet, ha a társadalom különböző csoportjai már a legalapvetőbb szabályokban sem értenek egyet?

Október 17-én Franciaország számos nagyvárosában súlyos zavargások kísérték az eredetileg az oktatás helyzete és a megélhetési nehézségek miatt szervezett tiltakozásokat. Párizsban barikádok égtek, Marseille-ben támadás érte a városházát, Lyonban felgyújtották az idegenforgalmi hivatalt, Limoges történelmi városházájában pedig jelentős károkat okozott a tűz. A hatóságok több ezer embert állítottak elő, miközben a pusztításról készült felvételek bejárták a nemzetközi sajtót.

Egy héttel később, október 24-én újabb országos tüntetéseket rendeztek. A francia belügyminisztérium mintegy 410 ezer résztvevőről számolt be, míg a szervező szakszervezetek 800 ezerre becsülték a felvonulók számát. A hatóságok 70 ezer rendőrt és csendőrt mozgósítottak, mégis újabb összecsapások történtek. A vasárnap közzétett hivatalos adatok szerint 1314 embert vettek őrizetbe, és több tucat rendőr megsérült.

A tüntetők többsége békésen tiltakozott, az erőszakos csoportok azonban egyre inkább meghatározzák az eseményekről kialakuló képet, és velük együtt egy régi európai probléma is ismét felszínre került: hogyan lehet megkülönböztetni a jogos társadalmi elégedetlenséget annak politikai vagy bűnözői célú kihasználásától?

Amikor a tüntetésből utcai hadszíntér lesz

A franciaországi demonstrációk eredetileg az iskolák helyzetéből, a pedagógushiányból, az oktatás finanszírozásával kapcsolatos vitákból és a fiatalok romló kilátásaiból indultak ki. A megmozdulásokhoz később szakszervezetek, a sárgamellényes mozgalom egykori résztvevői, baloldali aktivisták és a megélhetési költségek miatt elégedetlen állampolgárok csatlakoztak. Egy ilyen tiltakozási hullám önmagában a demokratikus közélet természetes része. A munkavállalóknak joguk van magasabb béreket követelni, a diákoknak jobb oktatást, a családoknak pedig megfizethető lakhatást és kiszámítható életkörülményeket. A helyzet akkor változik meg alapvetően, amikor a demonstrációk környezetében olyan csoportok jelennek meg, amelyek számára az eredeti követelések már csak hátteret biztosítanak az erőszakhoz.

Franciaországban ez a jelenség évtizedek óta visszatér. Az arcukat eltakaró, gyorsan mozgó, rendőri intézkedésekre felkészült csoportok egy része tudatosan keresi az összecsapást a hatóságokkal, míg mások a zavargások nyújtotta lehetőséget használják ki fosztogatásra és rongálásra. A két csoport indítékai eltérhetnek, tevékenységük azonban gyakran ugyanoda vezet: a közrend felbomlásához, amelynek költségeit végül a helyi lakosság viseli.

A szétvert üzlet kirakata mögött sokszor nem valamiféle megtestesült kapitalizmus áll, hanem egy családi vállalkozás. A felgyújtott autó nem feltétlenül egy gazdag ember luxusjárműve, hanem akár egy ápoló, egy tanár vagy egy munkába járó alkalmazott egyetlen közlekedési eszköze. Az utcai rombolás társadalmi ára ezért gyakran éppen azokra hárul, akiknek az életkörülményeit a tüntetések eredetileg javítani szeretnék.

A Gerilla sötét Franciaországa: egy regény, amely kellemetlen kérdéseket tesz fel

Laurent Obertone francia író című regénye 2016-ban jelent meg Franciaországban, magyarul pedig 2019-ben vált hozzáférhetővé. A könyv egy elképzelt társadalmi összeomlás történetét mutatja be, amelynek kiindulópontja egy tragédiába torkolló rendőri intézkedés egy párizsi külvárosban.

A regényben az első összecsapásokból gyorsan országos erőszakhullám bontakozik ki. A rendőrség túlterhelődik, az állami intézmények elveszítik ellenőrzésüket a helyzet felett, a közlekedés, a kommunikáció és az alapvető szolgáltatások megbénulnak. A korábban működő társadalmi kapcsolatok szétesnek, és a lakosság jelentős része kiszolgáltatottá válik az erőszaknak.

Obertone műve politikai és társadalmi disztópia, nem dokumentumregény és nem bizonyított előrejelzés. Értékét az adja, hogy következetesen végiggondolja, mi történhet akkor, ha a közbiztonság, az állam tekintélye és a társadalmi bizalom egyszerre rendül meg.

A mostani franciaországi események természetesen messze vannak a regényben ábrázolt teljes összeomlástól. Franciaország működő állam, amelynek rendőrsége, közigazgatása és igazságszolgáltatása továbbra is ellátja feladatait. Mégis nehéz figyelmen kívül hagyni a hasonlóságot abban, ahogyan egy eredetileg körülhatárolható konfliktus különböző elégedetlenségeket és erőszakos csoportokat kapcsolhat össze.

A Gerilla legfontosabb gondolata talán éppen az, hogy egy ország biztonsága nem kizárólag fegyverek, rendőrök és jogszabályok kérdése. A működő társadalomhoz közös szabályok, egymás iránti minimális bizalom és olyan állami intézmények is szükségesek, amelyek tekintélyét az emberek többsége elfogadja. Ha ezek meggyengülnek, a konfliktusok kezelése egyre nehezebbé válik.

A külvárosok problémája, amelyet évtizedek óta nem sikerült megoldani

Franciaország társadalmi feszültségeinek egyik fontos helyszíne a nagyvárosokat övező külvárosi települések és lakónegyedek világa. A banlieue kifejezés azonban önmagában nem jelent szegénységet, bevándorlást vagy bűnözést, hiszen a francia külvárosok társadalmi összetétele rendkívül változatos. Bizonyos, gazdaságilag leszakadó negyedekben ugyanakkor hosszú ideje halmozódnak a problémák.

A munkanélküliség, az iskolai lemorzsolódás, a rossz lakhatási körülmények, a helyi bűnözés és a rendőrséggel szembeni bizalmatlanság olyan feszültségeket teremthet, amelyek egy-egy rendőri incidens vagy politikai konfliktus hatására robbanásszerűen felszínre kerülnek. Franciaországban az 1980-as évektől kezdve több alkalommal fordultak elő hasonló zavargások, különösen Lyon és Párizs térségében.

A migrációs politika szintén része ennek a vitának. Franciaország az elmúlt évtizedekben jelentős bevándorló népességet fogadott be, köztük korábbi gyarmati területekről érkező családokat és azok leszármazottait. A társadalmi beilleszkedés azonban nem mindenütt zajlott egyformán sikeresen. Egyes közösségekben az oktatási és munkaerőpiaci hátrányok generációkon keresztül újratermelődtek, miközben az állam és a helyi lakosság közötti kapcsolatok is megromlottak.

A kérdést tovább bonyolítja a francia köztársasági modell, amely elvileg valamennyi állampolgár számára azonos jogokat és kötelességeket biztosít. A nemzeti identitás, a vallási különbségek, a kulturális szokások és a társadalmi egyenlőtlenségek azonban a mindennapi életben gyakran egymással ütköző elvárásokat teremtenek.

A jelenlegi zavargások résztvevőinek összetételéből nem lehet automatikusan következtetni a bevándorló hátterű francia állampolgárok egészére. Sokan közülük maguk is a közbiztonság romlásának elszenvedői, és ugyanúgy elutasítják az erőszakot, mint a társadalom más csoportjai. A valódi probléma inkább az, hogy az állam mennyire képes biztosítani az egyenlő jogokat, a társadalmi felemelkedés lehetőségét és a közrend érvényesítését minden lakónegyedben.

Mao öröksége és az utcai radikalizmus európai története

A francia utcai mozgalmak történetét nem lehet megérteni az 1968-as diáklázadások és az azokat kísérő radikális politikai irányzatok nélkül. A hatvanas évek végén Nyugat-Európa számos országában jelentek meg maoista, anarchista és más forradalmi csoportok, amelyek a hagyományos politikai intézményrendszerrel szembeni közvetlen fellépést hirdették. Mao Ce-tung kínai kulturális forradalma ekkor egyes nyugati radikálisok számára követendő példává vált. A fiatalok lázadását, a hagyományos tekintélyek megkérdőjelezését és a társadalom forradalmi átalakítását olyan célként értelmezték, amelyért szerintük a megszokott politikai szabályokat is fel lehetett rúgni.

A kínai kulturális forradalom valósága azonban súlyos üldöztetés, erőszak és társadalmi pusztítás volt. A vörösgárdisták fellépése nem valamiféle romantikus ifjúsági szabadságharcot jelentett, hanem emberek tömegeinek megalázását, intézmények szétverését és egy egész társadalom mély megrázkódtatását.

A mai európai radikális mozgalmak és a maoista csoportok között nem lehet egyszerű egyenlőségjelet tenni. Az Antifa néven emlegetett antifasiszta hálózatok is különböző szerveződésű, eltérő módszereket alkalmazó csoportokat foglalnak magukban, mégis felismerhető egy visszatérő politikai gondolat: bizonyos radikális irányzatok az utcai nyomásgyakorlást és a közvetlen konfrontációt a politikai változás legitim eszközének tekintik.

A franciaországi zavargásokban különösen veszélyessé válik ez a szemlélet, amikor a politikai célú erőszak találkozik a fosztogatással és az egyszerű vandalizmussal. A tüntetések szervezői ilyenkor könnyen elveszíthetik a kontrollt azok felett, akik az eredeti követelésektől teljesen független célokat követnek.

A rendőrség két tűz között

A közrend fenntartásáért felelős francia hatóságok rendkívül nehéz helyzetben vannak. A rendőrségnek egyszerre kell megvédenie a békés tüntetők gyülekezési jogát, megakadályoznia a fosztogatásokat, biztosítania a középületeket és megóvnia saját állományának testi épségét.

Október 24-én mintegy 70 ezer rendfenntartót rendeltek szolgálatba, ami jól mutatja, milyen komoly erőforrásokat igényel egyetlen tiltakozási nap biztosítása. A nagy létszám ellenére több városban ismét összecsapások történtek, és a hivatalos adatok szerint több tucat rendőr sérült meg.

A politikai vita közben a rendőri fellépés arányosságáról is szól. A tüntetők egy része túlzott erőszakról beszél, a hatóságok pedig arra hivatkoznak, hogy szervezett, támadásra felkészült csoportokkal kerülnek szembe. A két kérdés egyszerre vizsgálható: az erőszakos elkövetőkkel szemben határozott fellépésre van szükség, miközben a rendőrség intézkedéseinek is meg kell felelniük a jogszabályoknak.

A legnagyobb veszély akkor keletkezik, ha a társadalom egy része már nem bízik abban, hogy a jogszabályok mindenkire azonos módon vonatkoznak. Ha az utcai erőszak következmények nélkül marad, az tovább ösztönözheti a rendbontókat. Ha viszont a rendőrség elveszíti a békés lakosság bizalmát, az még nehezebbé teheti a közbiztonság helyreállítását.

A rendőrség működőképessége ezért nem kizárólag létszámkérdés. Jogi egyértelműségre, szakmai támogatásra, társadalmi bizalomra és következetes igazságszolgáltatásra egyaránt szükség van.

A politikai felelősséget nem lehet a barikádok mögé rejteni

A franciaországi eseményeket a politikai szereplők természetesen saját értelmezési keretükbe illesztik. A baloldali pártok és szakszervezetek jelentős része a megélhetési válságot, az oktatás alulfinanszírozottságát és a kormányzat intézkedéseit hangsúlyozza. A jobboldali erők ezzel szemben a közbiztonság romlását, az integrációs problémákat és a radikális csoportok szerepét állítják a középpontba.

Mindkét megközelítés olyan kérdéseket vet fel, amelyeket komolyan kell venni. Franciaországban valóban jelentős társadalmi elégedetlenséget okoznak a magas megélhetési költségek, a közszolgáltatások állapota és a fiatalok bizonytalan jövőképe. Ugyanakkor ezek a problémák nem adnak felhatalmazást arra, hogy bárki üzleteket fosszon ki, középületeket gyújtson fel vagy rendőrökre támadjon.

A francia kormány október 26-án új oktatási intézkedéscsomagot jelentett be, amely többek között az osztálylétszámok korlátozását, intézményfelújításokat és a felsőoktatási felvételi rendszer módosítását tartalmazza. A csomag becsült költsége ötmilliárd euró, a szakszervezetek azonban már jelezték, hogy szerintük a bejelentett intézkedések nem elegendők.

Ez arra utal, hogy a konfliktus gyökerei mélyebbek néhány elmaradt iskolafelújításnál. A társadalmi bizalmatlanság, a politikai képviselet válsága, a közbiztonsággal kapcsolatos félelmek és a gazdasági bizonytalanság olyan problémák, amelyek hosszabb idő alatt halmozódtak fel.

A jelenlegi helyzet a francia politikai elit egészének felelősségét is felveti. A társadalmi feszültségeket évtizedeken át egyik politikai oldal sem tudta tartósan kezelni, a válság pedig most ismét az utcákon teszi láthatóvá a felgyülemlett problémákat.

Franciaország Európa figyelmeztető példájává válhat

A francia zavargások más európai országokban is visszhangot váltottak ki. Belgiumban, Olaszországban és Albániában ugyancsak voltak erőszakba torkolló tiltakozások, bár ezek háttere és céljai nem minden esetben azonosak a franciaországi eseményekével. A megélhetési nehézségek, a fiatalok elégedetlensége és az intézményekkel szembeni bizalmatlanság azonban több országban is jelen van.

Európa számára különösen fontos kérdés, miként lehet fenntartani a társadalmi együttéléshez szükséges közös szabályokat egy politikailag, kulturálisan és gazdaságilag egyre inkább megosztott környezetben. A közbiztonság nem lehet pártpolitikai kiváltság, ahogyan a békés tiltakozás joga sem válhat egyetlen politikai oldal monopóliumává.

Laurent Obertone Gerillája ennek a dilemmának a legsötétebb lehetséges kimenetelét képzeli el. Egy olyan Franciaországot, ahol az állam már nem képes megvédeni polgárait, és ahol a közösségek közötti bizalom teljes elvesztése a társadalom széteséséhez vezet.

A jelenlegi eseményekből nem következik, hogy ez a végkifejlet elkerülhetetlen lenne. Franciaországnak továbbra is megvannak azok az intézményei és társadalmi erőforrásai, amelyekkel rendezheti a konfliktusokat. A kérdés az, hogy a politikai vezetés képes lesz-e egyszerre választ adni a jogos társadalmi követelésekre és határozottan fellépni a közrendet szétverő erőszakkal szemben.

A lángoló francia utcák ugyanis sokkal többről árulkodnak néhány feldühödött tüntetőnél, hiszen egy olyan társadalom feszültségeit teszik láthatóvá, amelyben egyre több ember érzi úgy, hogy a hagyományos politikai és intézményi eszközök nem képesek megoldani a problémáit. Ebben a helyzetben az egyik legnagyobb felelőtlenség az lenne, ha a politikai szereplők kizárólag saját táboruk igazolását keresnék a történtekben, miközben a közbiztonság és a társadalmi bizalom tovább gyengül.

Obertone regénye egy összeomló Franciaország története. A mai Franciaország még messze van ettől, de az októberi zavargások megmutatták, hogy a közrend nem magától értetődő adottság. Ha a politikai vezetés nem talál választ a feszültségek valódi okaira, és nem képes megakadályozni, hogy az utcai erőszak rendszeresen elnyomja a békés többség hangját, akkor a Gerilla által felvetett kérdések a következő években még kellemetlenebb aktualitást kaphatnak.