Érdekes hely lett Magyarország. Néhány hónapja még emberek tömegei ünnepelték, hogy végre megérkezett az új világ, vége az Orbán-rendszernek, mostantól minden másképpen lesz, és eljött az a bizonyos rendszerváltás, amelynek ígéretét olyan sikeresen csomagolták újra, hogy sokan észre sem vették: a doboz tartalma meglehetősen ismerős.
Én ezt a csomagot nem rendeltem meg, ezért különösebb vásárlói csalódottság sincs bennem. Inkább kívülről figyelem, ahogy azok, akik mindenáron változást akartak, lassan kibontogatják a dobozt, és egymás után kerülnek elő belőle azok az alkatrészek, amelyekről korábban azt állították, hogy pontosan miattuk kell kidobni az előző rendszert.
Politikai személycserék, intézményi leszámolások körüli viták, elszámoltatási hevület, új hivatalok és az a különös meggyőződés, hogy a választási győzelem nem egyszerűen kormányzati felhatalmazás, hanem erkölcsi tulajdonjog az egész ország fölött.
A legszebb az egészben, hogy ezt most haladásnak kell nevezni, miközben időnként inkább olyan érzése van az embernek, mintha Magyarország nem előremenekült volna az Orbán-korszakból (de miért is?), hanem nagy lendülettel hátramenetbe kapcsolt volna, miközben a műszerfalon világít a "rendszerváltás" felirat. Azok közül pedig, akik tegnap még minden hatalmi túlkapásra azt mondták, hogy diktatúra, meglepően sokan fedezték fel mára, hogy ugyanaz a módszer egészen kellemes tud lenni, ha végre az ő politikai oldaluk ül a kormányrúdnál.
Persze egy kormányváltás személycserékkel jár, ezen nincs mit csodálkozni. Az új hatalom nyilván nem azért érkezett, hogy szeretettel megöntözze az előző rendszer személyzeti muskátlijait, ezért az is érthető, hogy azok, akik szorosan kötődtek Orbán Viktor politikai világához, nem feltétlenül maradnak a helyükön. A Terror Háza vezetőjének leváltása ebből a szempontból még beleillik a politikai váltógazdaság magyar hagyományába, hiszen Orbán Viktorhoz közel álló ember volt, az új hatalom pedig láthatóan nem kívánja az előző korszak személyi örökségét gondosan becsomagolva őrizgetni.
Csakhogy van egy pont, ahol már nem emberekről beszélünk, hanem intézményekről, történelmi emlékezetről és arról, hogy egy új politikai hatalom meddig tekinti saját játszóterének az ország múltját. A Terror Háza pontosan ilyen pont.
Az Andrássy út 60. ugyanis nem egyszerűen egy múzeum címe, amelyre rá lehet ereszteni a szokásos politikai nagytakarítást, aztán eldönteni, melyik vitrint kell arrébb tolni, melyik feliratot kell kicserélni, és melyik történész számít mostantól korszerűnek. Az épületet 1944-ben a nyilasok használták, Hűség Házának nevezték, majd a háború után beköltözött oda a kommunista politikai rendőrség, később pedig az ÁVO és az ÁVH világának egyik hírhedt helyszíne lett. Kevés olyan épület van Magyarországon, amelynek falai ilyen sűrűn őrzik két egymást követő diktatúra erőszakszervezeteinek történetét.
Éppen ezért, amikor valaki azt mondja, hogy a Terror Házát majd "felülvizsgálják", nem ártana pontosan elmagyaráznia, hogy mit szeretnének felülvizsgálni. A jegyárakat, a világítást, a büfét, a kiállítás szakmai koncepcióját, az egyes történészi interpretációkat, vagy esetleg azt, hogy kik voltak a nyilasok és mit művelt az ÁVH?
Ezek nagyon különböző dolgok, és miközben egy múzeumi kiállítás természetesen nem szentírás, a történelemnek van egy bosszantó tulajdonsága: ami történt, az megtörtént, ezért nem különösebben érdekli, hogy az aktuális kormány kommunikációs stratégiájába mennyire illeszkedik bele.
Ha az új vezetés új igazgatót akar, nevezzen ki új igazgatót. Magyarországon politikailag megfelelő értelmiségiből még soha nem volt hiány, és aligha kell attól tartanunk, hogy egy "független, de szigorúan a megfelelő irányban független" főigazgatói pályázat érdeklődők hiányában eredménytelenül zárulna. Csak közben jó volna észben tartani, hogy vannak intézmények, amelyeknek nagyobbnak kellene lenniük az aktuális kormány személyzeti politikájánál.
Különösen bizarr lenne, ha egyszer még az is felmerülne, hogy az Andrássy út 60. valamilyen új elszámoltatási vagy vagyonvisszaszerzési intézmény otthona legyen. Magyarország történelmi humorérzéke időnként egészen fekete, de azért vannak poénok, amelyeket jobb volna kihagyni. Egy olyan épületbe, amelynek pincéje a politikai terror emlékezetének része, beköltöztetni egy olyan hivatalt, amelynek feladata az előző rendszerhez kötődő vagyonok felkutatása és visszaszerzése, már olyan történelmi irónia volna, amelyhez külön magyarázó táblát kellene tenni a bejárathoz, és még így sem biztos, hogy az értelmes emberek poénnak fognák fel.
Ha mindenképpen reprezentatív épületet keresnek egy ilyen hivatalnak, akad Budapesten másik is. A Karmelita például felszabadult, politikai szimbolikában sem szenved hiányt, ráadásul még költöztetni sem kellene messzire az előző korszak emlékeit. Amúgy is csak vásári komédiások módjára mutogatják azt a szép és igényesen felújított történelmi épületet, miközben hagyják lepusztulni, ahogy a Vár frissen épülő részeit is. Nekik belefér, hát legalább használnák valamire.
Az Andrássy út 60-at viszont talán érdemes volna meghagyni annak, ami: emlékeztetőnek arra, milyen messzire tud eljutni egy állam, amikor az igazságszolgáltatás, a politikai akarat és a bosszú közötti határ elkezd elmosódni. Vagy talán éppen ettől félnek?
Ez azért is fontos, mert az elszámoltatás Magyarországon lassan önálló népművészeti ággá fejlődött. Szinte minden politikai korszak azzal kezdődik, hogy most aztán végre következmények lesznek, előkerülnek az akták, megérkeznek az új hivatalok, és mindenki megtudja, mi történt az elmúlt években. Néhány esztendő elteltével rendszerint már az aktuális elszámoltatók elszámoltatását követeli valaki, így a magyar politikai élet tulajdonképpen egy végtelenített könyvvizsgálat, amelyben időnként lecserélik a könyvvizsgálót, majd ünnepélyesen bejelentik, hogy ezúttal tényleg az utolsó fejezet következik.
Önmagában természetesen semmi kifogásolható nincs abban, ha az állam törvényes eszközökkel visszaszerzi a jogellenesen megszerzett vagyont, és ha bűncselekmény történt, annak következménye van. A döntő kérdés az lesz, hogy az erre létrehozott intézmények valóban jogállami intézményként működnek-e, világos szabályok, bizonyítékok, bírósági kontroll és jogorvoslat mellett, vagy politikai bunkósbotként kezdik használni őket. A kettő között ugyanis nem stilisztikai különbség van, hanem pontosan az a határ húzódik, amely az igazságszolgáltatást elválasztja a bosszútól.
Mindeközben lassan érdemes volna ránézni arra is, mi történt azzal a bizonyos nagy rendszerváltással, amely miatt hónapokon keresztül politikai extázisban élt az ország. Az Orbán-rendszer ugyanis különös módon nem párolgott el attól, hogy Orbán Viktor már nincs kormányon. Az állam intézményei, gazdasági struktúrái, szerződései, koncessziói, szabályai és az elmúlt másfél évtizedben kialakult függőségi rendszerek jelentős része értelemszerűen nem tűnt el a választás éjszakáján, ezért az új hatalom könnyen abban a sajátos helyzetben találhatja magát, hogy miközben hangosan temeti az Orbán-rendszert, napközben továbbra is annak gépházában dolgozik.
Egy rendszer ugyanis nem attól szűnik meg, hogy más nevek kerülnek az ajtókra. Ha az állam működésének alapvető mechanizmusai, a politikai kinevezések logikája, az intézmények feletti ellenőrzés iránti vágy és az a gondolkodásmód marad, hogy a választási győzelemmel együtt az ország valamennyi kulcsa is a győztes zsebébe került, akkor nem biztos, hogy rendszerváltás történt. Sőt, biztosan nem történt rendszerváltás. Lehetséges, hogy egyszerűen új személyzet érkezett ugyanabba a rendszerbe, amelyet tegnap még azért bírált, mert túlságosan a sajátjának tekintette az államot, és akkor kérdéses, vajon mindez mennyire volt igaz.
Közben megérkezik a gazdasági valóság is, amely minden politikai kommunikáció legkellemetlenebb vendége, mert nem lehet letiltani, nem lehet kommentben kiosztani, és hiába készül róla háromperces magyarázó videó, a hónap végén ugyanúgy tapasztalja minden egyes ember. Az emberek, akiket végül nem az érdekli, milyen frappáns nevet kapott egy intézkedés, hanem az, mennyibe kerül a tankolás, a bevásárlás, a lakhatás és mennyi pénz marad a számlájukon.
Az üzemanyagárak változásának hatása például nem áll meg a benzinkutaknál, mert a magasabb szállítási költség előbb-utóbb megjelenhet az áruk és szolgáltatások áraiban is. Ha ehhez később valóban további adóváltozások vagy kedvezményszűkítések társulnak, azok hatását már nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy az előző kormány rosszul gazdálkodott. A pénztárca ugyanis különösen makacs ellenzéki szereplő: nem olvas kormányprogramot, nem követ politikusokat a közösségi médiában, és nem hatja meg, hogy egy intézkedést reformnak, korrekciónak vagy történelmi fordulatnak neveztek.
Mindeközben virágzik az új magyar politikai folklór, amelyben lassan lehetetlen megállapítani, hol ér véget a kormányzás és hol kezdődik a tartalomgyártás. A politikus bevisz valamilyen kelléket a Parlamentbe, az influenszer videót készít róla, egy másik influenszer reakcióvideót készít az első influenszer videójáról, majd estére szakértők elemzik, milyen politikai jelentősége volt annak, hogy háromszázezer ember megnézte a reakciót. Mire az ország lefekszik aludni, már senki nem emlékszik arra, miről szólt volna eredetileg a parlamenti vita, viszont mindenki pontosan tudja, melyik videó hány lájkot kapott.
Így lassan az sem különösebben meglepő, ha a miniszterelnöki kommunikáció kelléktárában plüssmackó bukkan fel a Parlamentben, miközben az ország egy része ezt politikai zsenialitásként, másik része kínos performanszként értelmezi.
A személy mentális állapotának távolról történő megfejtése helyett talán érdekesebb kérdés, hogyan jutott el a magyar politika odáig, hogy egy parlamenti szereplés tartalmánál lassan fontosabbá válik a hozzá gyártott vizuális geg, majd az arra épülő közösségi médiás utóélet.
Ebben az új politikai ökoszisztémában az influenszer lassan fontosabb szereplővé válik, mint a szakpolitikus, mert az előbbinek nem kell költségvetést készítenie, jogszabályt írnia vagy végiggondolnia egy döntés másodlagos következményeit. Elég függőlegesen tartani a telefont, megfelelő arckifejezést választani, és hatvan másodperc alatt elmagyarázni, hogy az ország történetének legfontosabb eseménye történt aznap. Az algoritmus pedig nem kér diplomát, forrásjegyzéket vagy hatástanulmányt, csak aktivitást, ezért a politikai kommunikáció lassan tökéletesen alkalmazkodik ahhoz a világhoz, amelyben nem annak van igaza, aki többet tud, hanem annak, akinek tovább nézik a videóját.
Csakhogy a közösségi média lelkesedése ugyanolyan gyorsan fordulhat meg, ahogyan megszületett, és azoknak, akik néhány hónapja még egy új politikai korszak digitális élcsapatának érezték magukat, idővel azzal is szembesülniük kell, hogy az állam egészen más természetű szervezet, mint egy Facebook-csoport.
Ott már vannak adószabályok, bevallások, számlák, szerződések és hatóságok, amelyek számára kevésbé érdekes, hány követője van valakinek, mint az, hogy a bevételei és a bevallott jövedelme között van-e megfejthető kapcsolat. Egy politikai influenszer számára különösen tanulságos pillanat lehet, amikor kiderül, hogy a NAV algoritmusa egészen másfajta engagementet mér.
Talán éppen ezért volna különösen fontos, hogy legalább néhány dolgot ne rántsunk bele ebbe a politikai és közösségi médiás darálóba, és ezek közé tartozik a történelmi emlékezet.
Az Andrássy út 60. falai túlélték a nyilasokat, a kommunista politikai rendőrséget, az ÁVH-t, a Kádár-rendszert, a rendszerváltást, egymást váltó kormányokat és Orbán Viktor hosszú korszakát, ezért minden okunk megvan feltételezni, hogy a mostani politikai időszakot is túl fogják élni.
A politikai hatalom természetéből következik, hogy ideiglenes, a történelem azonban kellemetlenül hosszú memóriával rendelkezik.
Az új vagy legalábbis újnak mondott Magyarország egyik valódi próbája ezért nem az lesz, hány régi vezetőt sikerül lecserélni, hány új hivatalt sikerül létrehozni, vagy hány korábbi kormányzati szereplőt sikerül elszámoltatni, hanem az, hogy az új hatalom képes-e másképpen bánni az állammal, mint az, amelyiket leváltotta. Ha ugyanis az Orbán-rendszer egyik legtöbbet bírált tulajdonsága az volt, hogy saját politikai világának részeként kezelte az állami intézményeket, akkor meglehetősen sajátos rendszerváltás volna, ha az új vezetés ugyanezt a módszert alkalmazná, csak modernebb telefonnal, frissebb arculattal és más hashtaggel.
A Terror Háza ezért nyugodtan maradhatna Terror Háza, függetlenül attól, hogy ki ül az igazgatói székben. Nem azért, mert bármelyik vezető örök időkre odanőtt az íróasztalához, és nem is azért, mert egy múzeum kiállítása szakmailag érinthetetlen, hanem azért, mert vannak helyek, amelyek jelentőségének túl kellene nyúlnia az aktuális politikai cikluson.
Az Andrássy út 60. története arra emlékeztet, milyen könnyű egy hatalomnak elhinnie, hogy erkölcsi felhatalmazása birtokában már a múlt értelmezését is ő oszthatja ki, és milyen veszélyes pillanat az, amikor az elszámoltatás, az igazságtétel és a politikai bosszú fogalmai elkezdenek egymásba csúszni. Magyarország ezen a leckén már többször végigment, ezért harmadszorra talán megspórolhatnánk a tandíjat.
Lehet, hogy valóban szép új világ épül körülöttünk, bár egyelőre inkább az látszik, hogy a régi Magyarország díszletei között új szereplők próbálják ugyanazokat a kapcsolókat, miközben habzó szájjal fröcsögnek elődjeikre. Akik ezt a világot annyira akarták, most megkapták a lehetőséget, hogy végignézzék, mi lesz belőle, azok pedig, akik nem ezt rendelték, legfeljebb megpróbálhatják menteni azt, amit még érdemes.
Azért mielőtt bárki túlságosan beleszeretne az új festésbe, nem árt közelebbről megnézni a falakat. Könnyen kiderülhet, hogy nem új ház épült, csak a régit festették át, és a festék még meg sem száradt. Kérdés, lesz-e ideje megszáradni....