Magyar Péter politikai kommunikációjában a maffia már jó ideje nem alkalmi hasonlat, hanem az Orbán-korszak egyik állandó meghatározása. A kifejezés legutóbb a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal kapcsán kapott új jelentőséget, amikor Magyar bejelentette, hogy Unger Anna elnök és Tasnády Katalin nyomozati elnökhelyettes 24 órás rendőri védelmet kap, mert szerinte "a legveszélyesebb feladatra, a maffia elleni küzdelemre vállalkoztak".

Politikai szövegként ez kétségtelenül hatásos. Van benne veszély, titok, hatalmas vagyon, elszánt nyomozók és természetesen maffia is. Francis Ford Coppola talán már a szereposztáson gondolkodna, ha hallaná mindezt. Állami intézmények működéséről beszélve azonban érdemes elválasztani a filmes dramaturgiát attól, amit a maffia büntetőjogi és kriminológiai értelemben jelent. Különösen érdekes ez szeptember 3-án, Carlo Alberto dalla Chiesa meggyilkolásának évfordulóján.

Amikor a politikai metaforából állami narratíva lesz

Önmagában semmi rendkívüli nincs abban, hogy egy politikus maffiaszerűnek nevez egy általa korruptnak, klientúraalapúnak vagy oligarchikusnak tartott rendszert. A "maffiaállam" és a "politikai maffia" régóta létező politikai és publicisztikai fogalmak, amelyekkel nemcsak Magyarországon írnak le olyan rendszereket, ahol a politikai hatalom és bizonyos gazdasági szereplők között szoros, kölcsönösen előnyös kapcsolatok alakulnak ki.

Magyar Péter azonban ennél tovább ment, amikor az NVVH vezetőinek személyvédelmét is a maffia elleni küzdelem keretébe helyezte. Innentől ugyanis a szó már nem pusztán az előző kormány politikai minősítéseként jelenik meg, hanem egy állami hivatal működésének magyarázatában is.

Magyar Péter maffiája valahol Magyar Bálint politológiai könyve és A Keresztapa között lebeg: amikor az Orbán-rendszert kell leírni, rezsimelmélet, amikor az NVVH vezetőinek testőrségét kell megindokolni, már majdnem Palermo.

Magyar Bálint modelljében ugyanis a maffiaállamnak nem kell kapcsolatban állnia a hagyományos szervezett bűnözéssel, nem kell bűnszövetkezet által irányítottnak lennie, nem kell drogkereskedelemmel, emberkereskedelemmel vagy más klasszikus maffiatevékenységgel foglalkoznia, és még az erőszak sem szükséges ismérve. A fogalom nála az állam működésének szerkezetére utal: egy fogadott politikai család a politikai hatalmat és az állami eszközöket saját hatalmi és vagyoni érdekeinek szolgálatába állítja.

A rendőrség és a TEK eddigi tájékoztatása fentieknél azonban jóval óvatosabb. A hatóság szerint az NVVH feladatai, illetve vezetőinek kiemelt szerepe miatt Unger Anna és Tasnády Katalin fokozott veszélyeztetettségnek lehet kitéve, ezért ideiglenes személyvédelemben részesülnek. A konkrét kockázatokat érthető biztonsági okokból nem részletezik. Nyilvánosan azonban nem közöltek olyat, hogy valamely bűnszervezet megfenyegette volna őket, és azt sem, hogy a személyvédelem mögött konkrét maffiafenyegetés állna.

A különbség lényeges, ugyanis míg a veszélyeztetettség hatósági megállapítás, a maffia elleni küzdelem jelenleg Magyar Péter politikai értelmezése.

Mit jelent a maffia, amikor tényleg maffiáról beszélünk?

Erre Olaszország meglehetősen pontos választ tud adni. Nem véletlenül, hiszen az olasz állam több mint egy évszázada küzd különböző maffiaszervezetekkel, a modern köztársaság pedig rendkívül részletes jogi és intézményi rendszert épített ki ellenük.

A Cosa Nostra, a ’Ndrangheta és a Camorra között jelentős szerkezeti különbségek vannak, közös jellemzőjük azonban, hogy tartós bűnözői struktúrákról beszélünk. Ezek nem egyszerűen gazdag üzletemberek, korrupt politikusok vagy egymással üzletelő baráti társaságok, de a működésükhöz hozzátartozhat a területi beágyazottság, a megfélemlítés, a hallgatás kikényszerítése, az illegális piacok ellenőrzése, a zsarolás, a pénzmosás és a legális gazdaságba történő behatolás.

Az olasz büntetőjog ezért külön tényállásként kezeli a maffiatípusú bűnszervezetet. A lényeg nem pusztán az, hogy több ember közösen követ el bűncselekményt, hanem az a megfélemlítő erő és az abból kialakuló alávetettség, amelynek segítségével a szervezet bűncselekményeket követ el, gazdasági tevékenységeket befolyásol, közbeszerzésekhez, koncessziókhoz vagy más előnyökhöz jut.

Ez azért fontos, mert természetesen egy maffiaszervezet is kapcsolatba kerülhet politikusokkal, vállalkozókkal és köztisztviselőkkel. Az olasz tapasztalat éppen azt mutatja, hogy a maffia képes beszivárogni a legális gazdaságba és az állam környezetébe, ettől azonban még nem válik minden politikai korrupció vagy klientúrarendszer automatikusan maffiává.

A fogalmak összemosása ráadásul nem segíti, hanem inkább nehezíti annak megértését, hogy pontosan milyen jelenségről beszélünk.

Dalla Chiesa nem metaforikus maffiával harcolt

Carlo Alberto dalla Chiesa története azért különösen erős ellenpont, mert 44 évvel ezelőtt, 1982. szeptember 3-án valódi maffiaszervezet gyilkolta meg.

Dalla Chiesa korábban Corleonéban szolgált, majd jelentős szerepet játszott a Vörös Brigádok elleni fellépésben. 1982-ben Palermo prefektusává nevezték ki, ahol a Cosa Nostra ellen kellett fellépnie. Alig néhány hónappal később feleségével, Emanuela Setti Carraróval együtt gépkocsival haladt Palermo via Isidoro Carini nevű utcájában, amikor a merénylők Kalasnyikovokkal tüzet nyitottak rájuk. A kíséretükben haladó Domenico Russo rendőr is halálos sebesülést szenvedett. Az olasz állam történeti forrásai egyértelműen maffiagyilkosságként tartják számon a merényletet.

Az olasz belügyminisztérium Dalla Chiesa munkásságát felidézve külön kiemeli, hogy felismerte a maffiacsaládok és az úgynevezett szürke zóna, vagyis a legális gazdasági és társadalmi környezet közötti összefonódások jelentőségét. Vagyis az olasz maffiaellenes gondolkodás egyáltalán nem tagadja a politika, a gazdaság és a szervezett bűnözés közötti kapcsolatok lehetőségét, sőt, éppen ellenkezőleg, ezek feltárását a probléma lényeges részének tekinti.

Tíz évvel Dalla Chiesa után Giovanni Falcone és Paolo Borsellino meggyilkolása még brutálisabban mutatta meg, milyen ellenféllel állt szemben az olasz állam. Ezekben az esetekben a maffia nem egy választási plakáton vagy Facebook-bejegyzésben létezett, hanem nyomozásokkal, büntetőperekkel, vallomásokkal, lefoglalt vagyonokkal, feltárt szervezeti struktúrákkal és végül állami tisztviselők elleni merényletekkel bizonyította a létezését.

Ez egészen más kategória, mint amikor egy politikai és gazdasági rendszert a működésmódja miatt maffiaszerűnek nevezünk.

Az NVVH nem a magyar DIA

Magyar Péter kommunikációjában az NVVH köré kezdettől rendkívül erős kép épült. Vagyonvisszaszerzésről, különleges jogosítványokról, mentelmi joggal rendelkező vezetőkről és folyamatos személyvédelemről beszélt, mindezt pedig következetesen az előző rendszer elszámoltatásához kötötte.

Ha azonban már a maffia elleni küzdelem a hasonlat, érdemes megnézni, hogyan működik egy olyan ország intézményrendszere, amelynek valóban több évtizedes tapasztalata van ezen a területen.

Olaszországban 1991-ben hozták létre a Direzione Investigativa Antimafiát, a DIA-t. Ez nem általános vagyonvisszaszerző hivatal, hanem kifejezetten a maffiatípusú szervezett bűnözés elleni nyomozásra szakosodott rendvédelmi szervezet, amely a különböző olasz rendvédelmi testületek szakembereire épít. Munkájának része a bűnszervezetek működésének és gazdasági kapcsolatainak feltárása, a gyanús pénzmozgások elemzése, valamint a bűnös eredetű vagyon felkutatása. Egy 2024-es DIA-ügy például jól mutatja, hogy a pénzügyi mozgások, a pénzmosási jelzések és a szervezeti kapcsolatok vizsgálata miként kapcsolódik össze a maffiatípusú bűnszervezetek elleni munkában.

A maffiaellenes munka Olaszországban a személyi védelem szempontjából is egészen más történelmi háttérrel rendelkezik. A DIA vezetői és munkatársai nem pusztán hivataluk miatt kapnak automatikusan 24 órás testőrséget, a védelem mindig az adott személy veszélyeztetettségének értékelésétől függ.

A kiemelten fenyegetett maffiaellenes ügyészek, bírák, nyomozók és más állami tisztviselők ugyanakkor fegyveres kíséretet, páncélozott gépkocsit és folyamatos személyvédelmet is kaphatnak. Ennek indokoltsága Olaszországban nem elméleti kérdés: a Cosa Nostra 1992-ben Giovanni Falcone ellen úgy hajtott végre merényletet, hogy az autópályába rejtett robbanóanyaggal felrobbantotta a bírót szállító páncélozott konvojt, megölve Falconét, feleségét és három testőrét. A DIA saját történeti anyaga is részletesen dokumentálja a merényletet és az azt követő nyomozást. A szervezet ma is kifejezetten maffiatípusú bűnszervezeteket vizsgál, amelyekhez zsarolás, uzsora, pénzmosás, illegális vagyonok, fegyverek és más súlyos bűncselekmények kapcsolódnak.

Egyetlen 2024-es országos DIA-akcióban több mint ötszáz rendőr vett részt, tizennyolc emberrel szemben rendeltek el kényszerintézkedést, és több mint 130 millió euró értékű vagyont érintettek a lefoglalások. Olaszországban tehát a maffiaellenes tisztviselők fokozott védelmének nagyon konkrét oka van: az államnak évtizedes tapasztalata van arról, hogy az általuk üldözött szervezetek képesek és hajlandók az ellenük fellépő állami embereket fizikailag is megtámadni vagy meggyilkolni.

Az NVVH ettől eltérő konstrukció. A hivatal feladata az állami vagyon sérelmére elkövetett visszaélések feltárása és a vagyon visszaszerzésének elősegítése, miközben működésének egyik központi politikai indoka az Orbán-korszak gazdasági ügyeinek felülvizsgálata lett. Ez önmagában lehet legitim állami cél, és ha közpénzt tulajdonítottak el vagy bűncselekményt követtek el, annak természetesen következménye kell legyen.

Ettől azonban az NVVH még nem válik a DIA magyar megfelelőjévé, és az általa vizsgált ügyek szereplői sem lesznek automatikusan maffiatagok.

Különösen érdekes ebből a szempontból az NVVH vezetésének szakmai összetétele. Ha egy intézményt politikailag következetesen maffiaellenes szervezetként mutatnak be, jogos kérdés, hogy vezetőinek és nyomozati apparátusának milyen tapasztalata van a szervezett bűnözés, pénzmosás, korrupció, vagyonfelderítés és összetett pénzügyi nyomozások területén.

Ez már nem személyes támadás Unger Anna vagy bármely más vezető ellen, hanem abból a szerepből következő szakmai kérdés, amelyet maga a kormány tulajdonít az intézménynek.

Metafora vagy büntetőjogi állítás?

Magyar Péter természetesen nevezheti maffiaszerűnek az Orbán-rendszert, és politikai értelemben érvelhet amellett, hogy az állami döntések, közbeszerzések, koncessziók és bizonyos üzleti körök megerősödése egy olyan klientúrarendszert hozott létre, amelyet ő ezzel a szóval kíván leírni. Az ilyen állításokat az egyes ügyek tényei alapján lehet vizsgálni és vitatni.

Más helyzet keletkezik azonban akkor, amikor a maffia már egy állami hivatal működésének indoklásában jelenik meg, és a hivatal vezetőinek rendőri védelmét is ehhez kapcsolják.

Ha ez továbbra is metafora, akkor érdemes annak is nevezni. Ha viszont Magyar Péter büntetőjogi értelemben vett bűnszervezetről beszél, akkor annak már azonosítható struktúrával, szereplőkkel, bűncselekményekkel, pénzügyi kapcsolatokkal és bizonyítékokkal kell rendelkeznie.

Az elszámoltatásnak éppen az volna az értelme, hogy a politikai minősítések helyét átvegyék a bizonyítható tények. A vitatott közbeszerzésből legyen dokumentált ügy, a feltételezett korrupcióból nyomozás, a megalapozott gyanúból vádemelés, abból pedig, ha a bizonyítékok elegendők, bírósági ítélet. Ha mindeközben bűnszervezet működésére is bizonyíték kerül elő, akkor azt természetesen annak megfelelően kell kezelni.

Ehhez képest a maffia szó folyamatos használata kommunikációs szempontból kényelmes rövidítés, mert egyetlen kifejezéssel el lehet mondani mindazt, amit Magyar Péter az előző politikai rendszerről állít. Jogi és kriminológiai szempontból viszont jóval kevesebbet mond, mint amennyit sejtet.

A Keresztapa jó film, de a valóság kevésbé filmszerű

Dalla Chiesa meggyilkolásának évfordulója különösen alkalmas arra, hogy ezt a különbséget észrevegyük. Az olasz állam hosszú és véres tapasztalatok árán tanulta meg, hogyan néz ki egy valódi maffiaszervezet, hogyan fonódhat össze a legális gazdasággal és a politikával, valamint milyen rendészeti, ügyészségi és büntetőjogi eszközök szükségesek az ellene folytatott küzdelemhez. Dalla Chiesa esetében a maffia fenyegetése nem politikai túlzás volt: a Cosa Nostra végül meggyilkolta őt, a feleségét és az őket kísérő rendőrt.

Magyarországon is fel kell tárni minden olyan ügyet, amelyben közpénzek eltulajdonítása, korrupció, hűtlen kezelés vagy más bűncselekmény gyanúja merül fel, függetlenül attól, hogy az érintett melyik politikai oldalhoz tartozik. Az NVVH teljesítményét végül nem az fogja megmutatni, mennyire fenyegetően hangzik a róla szóló politikai kommunikáció, hanem az, hogy milyen ügyeket tár fel, azokból hány áll meg jogilag, mennyi vagyont sikerül ténylegesen visszaszerezni, és mindezt mennyire tudja politikai befolyástól függetlenül végezni.

Magyar Péter maffiázása addig marad politikai metafora, amíg nem társul hozzá az a bizonyítás, amely egy valódi bűnszervezet létezésének megállapításához szükséges. A Keresztapa képi világa jól működik a politikai kommunikációban, de egy állami hivatalnak végül nem Don Corleonét, hanem bizonyítékokat kell találnia.

Ha viszont Magyar Péter szándékosan mossa össze a politikatudományi értelemben használt maffiaállam fogalmát a büntetőjogi értelemben vett maffiával, és az Orbán-korszak politikai-gazdasági rendszerének kritikájából tudatosan épít fel egy olyan képet, mintha Magyarországon Cosa Nostra-típusú, az állami vezetőkre közvetlen fizikai veszélyt jelentő bűnszervezettel kellene leszámolni, az már jóval több egyszerű retorikai túlzásnál.

Egy miniszterelnök szavainak intézményi következménye és súlya van. Ha politikai ellenfeleket, üzletembereket vagy korábbi állami vezetőket a közvélemény előtt egy nehezen körülhatárolt maffia részeként jelenít meg, miközben az ellenük fellépő új hivatal vezetőit maffiaellenes harcosok szerepébe helyezi, azzal még a vizsgálatok és bírósági ítéletek előtt kijelöli a bűnösök és az üldözők szerepét.

Ha ez tudatos kommunikációs stratégia, akkor nem egyszerű fogalmi pontatlanságról beszélünk, hanem a jogállami eljárások szempontjából veszélyes politikai narratíváról. Egy jogállamban ugyanis nem a miniszterelnök nevezi ki a maffiát, hanem a nyomozás tárja fel a bűncselekményeket, az ügyészség emel vádat, és végül a bíróság mondja ki, ki követett el bűncselekményt.