Egy hirtelen rosszulléttel kezdődött vasárnap délután, és hétfő dél körül ért véget az a közel tizennyolc órás történet, amelynek során volt mentő, vérvétel, ultrahang, röntgen, hosszú órákon át tartó információhiány, fájdalomcsillapító nélkül várakozó beteg, tizenhét órán keresztül a férjét nem látó idős asszony, étlen-szomjan ülő cukorbeteg, vesegörcstől zokogó nő, megtelt vizeletgyűjtő tasak, szennyezett tolókocsi és a padlón maradt vizelet.

Mire barátnőm és párja kijutott a Bajcsy-Zsilinszky Kórház sürgősségi osztályáról, már szinte természetesnek tűnt, hogy mellettük valaki huszonkét órája vár, egy másik beteg pedig a huszonhatodik órájánál tart.

Az egész vasárnap 17:10 körül kezdődött, amikor barátnőm párjánál hirtelen rendkívül erős, szúró hasi fájdalom jelentkezett. A rosszullét olyan heves volt, hogy a parkolóban, ahol éppen tartózkodtak, a kocsi mellett a földre rogyott, majd lefeküdt. Rövidesen már a száját és a kezeit sem tudta megfelelően mozgatni, később pedig az egész arca zsibbadni kezdett. Barátnőm ekkor hívta a mentőket, majd mivel párja állapota tovább romlott, ismét telefonált és sürgette a segítséget. Elmondása szerint a mentésirányító végig higgadtan, empatikusan beszélt vele és tájékoztatta arról, mi történik.

A mentőautót az újpesti mentőállomásról indították az Örs vezér tere környékére, és az első hívástól számítva nagyjából harminc perc alatt érkezett meg.

Egy gépkocsivezető és egy fiatal mentőápoló nő érkezett, akik a beteget azonnal besegítették a mentőautóba és elvégezték az alapvizsgálatokat. Megnyugtatták őket, hogy első körben nem látnak okot komoly aggodalomra, a száj és a végtagok mozgásának nehezítettségét, illetve az izommerevséget a heves fájdalom által kiváltott pánikreakcióval hozták összefüggésbe, a hasi fájdalom okát azonban természetesen ki kellett vizsgálni. A mentő ezért a területileg illetékes sürgősségi osztályra, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház SBO-jára vitte, ahová nagyjából este hat órakor érkeztek meg.

Nyolc óra úgy, hogy senki nem mondta meg, mire várnak

A betegfelvételt követően körülbelül másfél-két órával behívták a férfit, vért vettek tőle, majd ultrahangvizsgálatra küldték. A vizsgálatok során többször elmondta, hogy korábban nyombélfekélye volt, illetve refluxban szenved, beszámolója szerint azonban ennek akkor különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak. A vizsgálatok után visszaküldték a váróba, hogy ott várja meg az eredményeket és a döntést arról, mi történik vele ezután.

Továbbra is erős hasi fájdalmai voltak, és komoly gyomorégésre panaszkodott, ennek ellenére elmondásuk szerint sem fájdalomcsillapítót, sem más, a panaszait enyhítő gyógyszert nem kapott. Vasárnap este a kórház közelében nem találtak nyitva tartó gyógyszertárat, így maguk sem tudtak gyógyszert szerezni, ezért végül az autóban tartott, otthonról hozott Salvus víz maradt az egyetlen lehetőségük arra, hogy legalább valamennyire enyhítsék a gyomorégést.

A vizsgálatok után nyolc órán keresztül nem kaptak érdemi tájékoztatást. Nem mondták el nekik a vizsgálatok eredményét, nem tudták, mire várnak, mi következik, bent tartják-e a beteget, szükség van-e további vizsgálatra, vagy hazamehet.

Mivel az elkészült leletek időközben megjelentek az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térben, végül saját maguk kezdték átnézni azokat, és ChatGPT segítségével próbálták értelmezni a labor- és ultrahangeredményeket. Mire orvossal sikerült beszélniük, már volt elképzelésük arról, milyen következtetésre juthatnak a rendelkezésre álló eredmények alapján.

Amikor már körülbelül tíz órája tartózkodtak az SBO-n, gyakorlatilag leszólították az első folyosón elhaladó orvost, és megkérték, hogy mondjon végre valamit, mert fogalmuk sincs arról, mi történik. Az orvos türelmet kért, majd újabb másfél óra elteltével visszajött és tájékoztatta őket az eredményekről, nagyjából arról, amire az addigra már a - nem az orvosoknak köszönhetően - rendelkezésükre álló leletekből maguk is következtettek. Csakhogy a férfi nem az ő betege volt, ezért zárójelentést nem adhatott ki, és a továbbiakról sem dönthetett, így ismét várni kellett.

Közben elérkezett a reggeli műszakváltás, és a hosszú éjszaka után valamelyest megváltozott a helyzet.

A nappalos orvosnő a beszámoló szerint jóval empatikusabban és kedvesebben kommunikált, amikor pedig újra megvizsgálta a férfit, a konzultáció alatt legalább háromszor kért elnézést az elképesztően hosszú várakozás miatt. A vizsgálat után azonban ismét kiküldte a váróba, mert egyeztetnie kellett a műszakvezetővel, így újabb másfél óra telt el. A férfi ekkor már azzal viccelődött, hogy kezd kialakulni nála a Stockholm-szindróma, lassan megszereti a várót, vagy legalább elfogadja, hogy innen soha nem szabadul.

A doktornő végül ismét megjelent, de még mindig nem a zárójelentéssel, mert újabb vizsgálatot tartott szükségesnek, ezért mellkasi és hasi röntgenre küldte a beteget. A felvételek körülbelül reggel kilencre elkészültek, a várakozás közben pedig már ezeket is megpróbálták értelmezni ChatGPT segítségével. Tíz óra körül az orvosnő biztosította őket arról, hogy hamarosan véget ér a történet, már behívta volna a férfit, csakhogy éppen nem volt szabad hely odabent.

Körülbelül tizenegy órakor végül ismét behívták, és közölték vele, hogy hamarosan megkapja a zárójelentést, valamint a további szakorvosi kivizsgáláshoz szükséges beutalót, mivel a hasi fájdalom pontos okát az SBO-n végül nem sikerült megállapítani.

11:48-kor, közel tizennyolc órával a mentőhívás után végre megérkezett a zárójelentés és a gasztroenterológiai vizsgálatkérő lap.

A történetnek azonban még itt is volt egy különös utóélete, mert a gasztroenterológiai szakrendelésre ugyan lehet időpontot kérni a kórházban, egy másik, akkor már mintegy huszonöt órája az SBO-n várakozó beteg azonban azt állította nekik, hogy a szakrendelés hamarosan megszűnik, mert az ott dolgozó orvosok felmondtak. Ezt természetesen betegbeszámolóként kell kezelni, hivatalos megerősítés nélkül, a saját történetük azonban ettől függetlenül is csak egy volt azon az éjszakán a sok közül.

Fél kifli húsz óra alatt, vesegörcs a váróban és vizelet a padlón

Amikor elhagyták a sürgősségi osztályt, volt olyan beteg, aki már a huszonhatodik órájánál tartott, és elmondásuk szerint még körülbelül négy további vizsgálat várt rá. Egy 75 éves asszony huszonkét órája várakozott stroke-on átesett, inzulinnal kezelt férjére. A korábbi stroke következtében a férfi nehezen beszélt, kommunikációja nehezen volt érthető, felesége pedig egy nagy halom korábbi orvosi dokumentummal érkezett, amelyeket szerette volna átadni a kezelőorvosnak, vagy legalább tájékoztatást szeretett volna kapni.

Az asszonynál volt a férje inzulinja, étele és itala is, ennek ellenére tizenhét órán keresztül nem láthatta a férjét.

Amikor végül beszélni tudtak, a férfi azt mondta neki, hogy ezalatt vért vettek tőle, ezen túl pedig lényegében csak várakozott a többi beteg között, miközben nem jutott hozzá a feleségénél lévő ételhez és italhoz. Az asszony számon kérte az orvost, hogyan lehetséges, hogy inzulinos cukorbeteg férje ennyi ideig nem evett és nem ivott megfelelően, mire a beszámoló szerint azt a választ kapta, hogy amikor kiküldték az urat, látták, hogy megevett egy fél kiflit. A feleség számára érthető módon nem jelentett megnyugtató választ, hogy egy idős, inzulinos cukorbeteg ember közel húsz óra alatt egy fél kiflit evett, és amikor barátnőmék távoztak, már arról vitatkozott a kezelőorvossal, hogy saját felelősségére hazaviszi a férjét.

Délelőtt tizenegy óra körül vesegörccsel hoztak be egy nőt hordágyon.

Az első vizsgálat és a fehér karszalag felhelyezése után átültették egy tolókocsiba, majd a váróban hagyták, ahol órákon keresztül zokogott, nyögött és láthatóan rendkívüli fájdalmaktól szenvedett.

A 75 éves asszony és több más várakozó végül szóvá tette a betegkoordinátornak, hogy valaki segítsen rajta, mire a beszámoló szerint ingerült és cinikus válasz érkezett, amelynek lényege az volt, hogy akkor majd kihívják az orvost a lélegeztetőgépen lévő beteg mellől, hogy ezzel a pácienssel foglalkozzon, majd a dolgozó becsapta maga mögött az SBO ajtaját.

A jelenlévők természetesen pontosan értették, hogy egy lélegeztetésre szoruló, életveszélyben lévő beteg elsőbbséget élvez, a konfliktust nem is ez okozta, hanem az, hogy a váróban órák óta szenvedő beteggel kapcsolatban segítséget kérő emberek folyamatosan erre a helyzetre hivatkozva kaptak indulatos választ. Akadt közben bilincsben, büntetés-végrehajtási kísérettel érkező beteg is, egy másik férfit pedig négy rendőr kísért, ketten előtte, ketten mögötte, és barátnőm megfogalmazása szerint úgy vonult végig a sürgősségi váróján, mint Conor McGregor a meccsei előtt.

Egy másik nő vasárnap 13:15 körül érkezett a férjével, másnap hajnali négy órakor pedig még mindig ott volt.

Ekkor már feldúltan kérdezte a betegkoordinátortól, mikor fogják végre ellátni, mert közel tizenöt óra alatt gyakorlatilag csak vért vettek tőle, azóta semmilyen érdemi információt nem kapott, és csak várakozott. A beszámoló szerint azt a választ kapta, hogy "ez itt nem gyorsasági, hanem sürgősségi osztály". A nő erre azt kérte, hogy ha ennyi idő alatt nem sikerült ellátni, legalább vegyék ki a körülbelül tizennégy órája a kezében lévő branült, és hadd menjen haza, mire azt közölték vele, hogy ezt megteheti, amennyiben aláírja, hogy saját felelősségére távozik.

A nő ezt vitatta, mert álláspontja szerint nem arról volt szó, hogy az orvosi javaslat ellenére akar távozni, hanem arról, hogy hosszú órák óta érdemi ellátás nélkül várakozik.

A betegirányító azonban továbbra is azt mondta, hogy saját felelősségre távozhat, mire a férj végül elvesztette a türelmét, és közölte, hogy akkor majd ő kiszedi a branült a felesége kezéből, de semmilyen nyilatkozatot nem írnak alá.

Éjjel egy óra körül két hozzátartozó érkezett egy idős betegért, miután telefonon értesítették őket, hogy a páciens ellátása befejeződött, az SBO-n további teendő nincs vele, bent tartani nem tudják, szükség van a helyre, ezért vigyék haza. A hozzátartozók megérkezése után azonban közel három órát kellett várniuk arra, hogy a tolókocsiban ülő idős beteget ténylegesen átadják nekik.

Egy másik páciens magas vérnyomással, mellkasi szorítással és nyaki feszüléssel érkezett, és amikor barátnőm párja végül kézhez kapta a zárójelentését, ez az ember már körülbelül tizennégy órája várakozott a feleségével. Volt azonban egy másik beteg is, akinek története már nem egyszerűen az ellátás sebességéről, hanem a legalapvetőbb higiénés körülményekről szólt.

A férfi nagyjából ugyanannyi ideje lehetett az SBO-n, mint barátnőmék. Vizeletét külső tasakba vezették el, őt pedig tolókocsiban kitolták a váróba, ahol egyedül ült az éjszaka jelentős részében, a beszámoló szerint legalább tíz-tizenkét órán keresztül. A vizeletgyűjtő tasak időközben megtelt, majd túlcsordult, így a vizelet a tolókocsira és a padlóra folyt. Amikor a beteget órákkal később ismét behívták, jelezte, hogy mi történt, és azt is, hogy nem szeretne visszaülni a vizelettel szennyezett tolókocsiba, miközben a padló szennyeződésére szintén felhívta a figyelmet.

A beteghordó hozott neki egy másik széket, a szennyezett tolókocsit azonban egyszerűen áttolták a váró másik sarkába, a vizelet pedig a padlón maradt.

Amikor az egészségügyi dolgozók elkezdtek belelépni és széthordani, barátnőm szólt nekik, hogy a padló szennyezett, majd külön jelezte azt is, hogy a sarokban álló tolókocsi vizeletes, nehogy valaki később gyanútlanul használatba vegye. Amikor dél körül távoztak az SBO-ról, a szennyezett tolókocsi elmondása szerint még mindig a sarokban állt.

Közel tizennyolc óra után végre elindultak haza, az ember pedig azt gondolná, hogy egy ilyen éjszaka után már nehéz olyasmit hallani, ami képes hozzátenni valamit a történethez, a taxisofőrnek azonban sikerült. Elmesélte, hogy két héttel korábban az édesanyjával a Dél-pesti Centrumkórház sürgősségi osztályán jártak, mert az idős nőnek gerincsérve van, és olyan állapotba került, hogy járni sem tudott. A sofőr beszámolója szerint elküldték őket azzal, hogy ez önmagában nem sürgősségi eset, és akkor válik azzá, ha a sérv már annyira nyomja az idegeket, hogy vizelettartási probléma jelentkezik.

Mire tehát egy közel tizennyolc órás Bajcsy-SBO után az ember végre beült a taxiba, még a taxisnak is volt egy alig kéthetes SBO-története.

A táncoslábú miniszter kirúghat még néhány vezetőt, de ettől nem lesz emberibb az egészségügy

Egy sürgősségi osztály működését természetesen kívülről könnyű félreérteni, hiszen a betegeket nem érkezési sorrendben látják el, hanem állapotuk súlyossága alapján, így teljesen természetes, hogy valaki, aki később érkezik, azonnali ellátást kap, miközben egy stabil állapotú beteg hosszabb ideig várakozik. Egy lélegeztetésre szoruló, életveszélyben lévő beteg nyilvánvalóan elsőbbséget élvez egy vesegörcsös vagy más, stabil állapotú pácienssel szemben, és mindazt, ami ezen az éjszakán történt, tisztességtelen lenne egyszerűen az ott dolgozó orvosok és ápolók nyakába varrni. Éppen ez a történet mutatja meg, hogy ugyanabban a rendszerben jelen van a szakmai tisztesség és az emberség is, hiszen a mentésirányító higgadt és empatikus volt, a kiérkező mentősök gyorsan és megnyugtatóan végezték a dolgukat, a nappalos orvosnő pedig többször elnézést kért a hosszú várakozás miatt.

Mindez azonban nem magyarázza meg a tizennégy, tizennyolc, huszonkét vagy akár huszonhat órás várakozásokat, az órákon keresztüli információhiányt, az idős cukorbeteg körüli bizonytalanságot, a fájdalmában zokogó, tolókocsiban várakozó vesegörcsös beteget, a hozzátartozók és a személyzet között kialakuló ordítozást, a megtelt vizeletgyűjtő tasakot, a szennyezett tolókocsit és a padlón maradt vizeletet.

Ezek mögött már nem egy-egy ember hibája, hanem egy olyan szervezet működési problémája rajzolódik ki, amelyben az egészségügyi dolgozó ugyanúgy felőrlődhet, mint az a beteg, akinek az ellátásáról gondoskodnia kellene.

A történet végén könnyű lenne elővenni a sokszor ismételt mondatot arról, hogy Magyarországon romokban van az egészségügy, csakhogy ez ebben a formában egyszerűen nem igaz, és éppen ezért nem is ez a legsúlyosabb kritika, amelyet az elmúlt másfél évtized egészségpolitikájával szemben meg lehet fogalmazni. A Fidesz-kormányok alatt nagyon sok kórházat felújítottak, épületeket korszerűsítettek, osztályokat tettek rendbe, diagnosztikai és egyéb eszközöket vásároltak, ezért nem lehet tisztességesen úgy tenni, mintha az elmúlt években semmi nem történt volna, vagy mintha valamennyi magyar kórház omladozó romhalmaz lenne.

A Bajcsy sürgősségi osztályán eltöltött éjszaka azonban arra mutat rá, hogy volt valami, amit az új ablakokkal, korszerű műszerekkel és felújított épületekkel együtt sem sikerült rendbe tenni, ez pedig maga a rendszer, pontosabban annak emberhez való viszonya.

Lehet egy kórterem korszerű, lehet új a műszer és felújított az épület, de attól még egy 75 éves asszony várhat tizenhét órát úgy, hogy nem tudja, mi történik a stroke-on átesett, inzulinos férjével, ülhet egy beteg tíz-tizenkét órán keresztül egy tolókocsiban, amíg megtelik és kifolyik a vizeletgyűjtő tasakja, zokoghat órákon keresztül egy vesegörcsös nő a váróban, és maradhat valaki tizennégy órán át branüllel a kezében úgy, hogy közben alig tud valamit arról, mikor és hogyan folytatódik az ellátása.

Hegedűs úr, a táncos lábú egészségügyi miniszter közben vicsoroghat eltorzult arccal az ellenzéki képviselőkre, hogy „csak féljetek”, demonstrálhat keménységet, rúgathat ki vezetőket és keresheti folyamatosan azokat, akiket személy szerint felelőssé lehet tenni az újabb és újabb botrányokért, csakhogy ettől egyetlen beteg sem kap hamarabb tájékoztatást, egyetlen idős ember sem jut előbb enni, és egyetlen, fájdalmában síró páciensnek sem lesz kevésbé embertelen az a néhány vagy éppen húszegynéhány óra, amelyet egy sürgősségi várójában tölt.

Ha pedig az elmúlt tizenhat év egészségpolitikájának egyik valóban súlyos mulasztását kell megnevezni, talán éppen itt érdemes keresni, nem abban, hogy minden magyar kórház romhalmaz lenne, mert nem az, és nem abban, hogy az egészségügyben mindenki rosszul végezné a munkáját, mert ez nyilvánvalóan szintén nem igaz.

Hanem abban, hogy miközben rengeteg pénzből épületeket újítottak fel, műszereket vásároltak és infrastruktúrát korszerűsítettek, morálisan nem sikerült rendbe tenni egy olyan rendszert, amelyben lassan természetessé válhat, hogy beteg és hozzátartozó órákon át információ nélkül ül, az egészségügyi dolgozó pedig annyira túlterhelt, kiégett vagy közönyössé vált, hogy időnként már maga sem emberként, hanem újabb megoldandó problémaként néz arra, aki segítséget kér tőle.

A falakat fel lehet újítani, az ablakokat ki lehet cserélni, új műszereket lehet vásárolni és kórházigazgatókat is lehet egyik napról a másikra leváltani, egy egészségügyi rendszer valódi állapotát azonban végül nem a frissen festett homlokzat mutatja meg, hanem az, hogyan bánik azzal az emberrel, aki vasárnap este fájdalomtól összegörnyedve belép az ajtaján, és ha ennek az éjszakának a története bármit megmutat, akkor azt, hogy ezen a téren jóval nagyobb rendrakásra lenne szükség annál, mint amit néhány látványos kirúgással el lehet intézni. És ahogy nézzük, ez a helyzet csak egyre romlik.