Október végén Magyarországon két dologra biztosan számíthatunk: megjelennek a faragott tökök, és velük együtt a Facebookon azok a felháborodott bejegyzések, amelyek szerint "Magyarországon mindenszentek van, nem Halloween!". A hozzászólásokban ilyenkor rendre megindul a keresztény Európa védelme, mintha civilizációnk utolsó bástyája egy vigyorgó sütőtökön múlna. Csakhogy a történelmi helyzet valamivel bonyolultabb. Halloween, mindenszentek, halottak napja és az ősi kelta Samhain négy különböző ünnep, amelyeknek eltérő jelentésük van, történetük azonban több ponton összekapcsolódik. Ráadásul a magyar néphagyomány is ismeri a világító tökfejet, ami bizonyára kellemetlen hír azoknak, akik minden évben nemzeti önvédelmi kérdést csinálnak egy mécsesekkel felszerelt zöldségből.

Kezdjük azzal az aprósággal, hogy a naptárban mind a négy ünnepnek jut hely. Október 31-én van Halloween, november 1-jén mindenszentek, november 2-án halottak napja, a Samhain pedig eredetileg az október végi, november eleji évszakváltáshoz kötődő kelta ünnep volt. Ezek tehát még időpontjukban sem fedik le teljesen egymást. Aki október 31-én tököt farag, november 1-jén pedig virágot visz a temetőbe, az nem feltétlenül keveri össze a hagyományokat. Meglehet, egyszerűen ismeri a naptárat.

A másik gyakori félreértés, hogy mindenszenteket és halottak napját sokan ugyanannak tekintik. A magyar hétköznapi gyakorlatban ez érthető, hiszen november 1-je munkaszüneti nap, ezért a legtöbben ekkor keresik fel szeretteik sírját. Egyházi szempontból azonban a két ünnep egészen másról szól, a Halloween pedig egyiknek sem a helyettesítője. Mielőtt tehát bárki újabb határozott hangú bejegyzésben adná tudtára az országnak, hogy mit szabad ünnepelni, érdemes visszautazni néhány évszázadot, sőt, néhány évezredet.

Samhain: amikor a kelták elbúcsúztatták a nyarat, és megnyílt a túlvilág kapuja

A történet legrégebbi rétege a Samhain, amelyet elsősorban az ír és más kelta hagyományokból ismerünk. Az ünnep az aratás és a legeltetési időszak végét, valamint a tél kezdetét jelezte. A régi ír évszakfelosztásban a nyár és a tél két nagy egységet alkotott: a május eleji Beltane a világos, a Samhain pedig a sötét évszak beköszöntét jelentette. Ez a változás a mezőgazdasági közösségek számára korántsem volt jelentéktelen, hiszen a betakarított terméstől és a télre felhalmozott készletektől függött, hogyan vészelik át a következő hónapokat.

A Samhain elnevezést gyakran a nyár végével hozzák kapcsolatba, bár pontos nyelvtörténeti eredetéről több magyarázat is létezik. Az ír hagyományban a november 1-je körüli időszak a hideg évszak kezdetét jelentette. A közösségek ilyenkor számot vetettek az elmúlt esztendő termésével, állataikkal és tartalékaikkal, miközben a sötét hónapok bizonytalansága a természetfeletti hiedelmeknek is bőséges táptalajt adott. Nem véletlen, hogy az évszakhatár a kelta mondavilágban különleges jelentőségre tett szert.

Az ír történetekben Samhain idején elvékonyodott a határ az emberek világa és a túlvilág között. A halottak, a tündérnépek és a természetfeletti lények könnyebben kapcsolatba kerülhettek az élőkkel, a történetek hősei pedig gyakran éppen ezen az éjszakán találkoztak különös lényekkel vagy léptek át a másvilágba. Az ír mitológiában a sídhe néven ismert túlvilági lakók nem feltétlenül a mai mesék kedves, szárnyas tündérei voltak. Olyan hatalmas, kiszámíthatatlan lényekként is megjelenhettek, akikkel tanácsos volt tisztelettel bánni.

A Samhainhoz lakomák, közösségi összejövetelek, máglyák, jóslások és különféle védelmező szokások kapcsolódtak. A későbbi ír és skót folklórban az emberek ételt hagytak a természetfeletti látogatóknak, különböző módokon próbálták elhárítani az ártó erőket, és történeteket meséltek a holtak visszatéréséről. A sötétség, a halál és az elmúlás ekkor még nem horrorfilmes díszletként jelent meg, hanem a mindennapi élet természetes, félelmetes és sokszor vallásos jelentőséggel felruházott részeként.

A történeti pontosság kedvéért azonban fontos hozzátenni, hogy a Samhain ókori szertartásairól nem rendelkezünk részletes, kortárs leírásokkal. Amit ma tudunk róla, annak jelentős része középkori ír szövegekből és későbbi néprajzi gyűjtésekből származik. Ezért az interneten népszerű állítás, miszerint a mai Halloween valamennyi szokását változatlan formában már kétezer éve gyakorolták a kelták, erősen túlzó. A kelták nem műanyag pókhálóval díszítették a házukat, a gyerekek pedig aligha jártak dinoszauruszjelmezben csokoládét gyűjteni.

A Samhain ma is fontos ünnep számos modern pogány és újpogány közösség számára, amelyek az év körforgásához, az ősök tiszteletéhez és a természet változásához kapcsolják. Ezek a mai vallási gyakorlatok azonban nem tekinthetők az ókori szertartások megszakítatlanul fennmaradt, pontos másolatainak. Az ősi kelta ünnep története és mai újraértelmezése egyaránt része a Samhain kulturális örökségének.

Halloween: a neve keresztény, a tökje Amerikában lett világsztár

A Halloween elnevezés az angol All Hallows' Eve kifejezésből rövidült, amely szó szerint mindenszentek előestéjét jelenti. A hallow régi angol szó szentet jelent, az eve pedig előestét, vagyis a Halloween neve közvetlenül a keresztény ünnepi naptárból származik. Ez bizony kissé kellemetlenül hangozhat azok számára, akik minden évben azzal riogatnak, hogy már maga a szó is valamiféle pogány varázsige.

A mai Halloween több hagyomány találkozásából alakult ki. A kelta eredetű évszakváltó hiedelmek, az ír és skót népszokások, a keresztény mindenszentek előestéje, majd az amerikai bevándorlók kultúrája egyaránt hozzájárultak a fejlődéséhez. A középkori és újkori Brit-szigeteken az ünnep környékén különféle álarcos, házról házra járó, éneklő vagy ajándékot kérő szokások léteztek. Ezek később az amerikai Halloween egyik legismertebb elemében, az édességgyűjtő trick or treat hagyományban is visszaköszöntek.

A 19. században az ír bevándorlók tömegesen érkeztek Észak-Amerikába, magukkal hozva népszokásaikat és történeteiket. A különböző európai hagyományok ott új környezetben találkoztak, és fokozatosan kialakult az a világi, közösségi ünnep, amelyet ma ismerünk. A jelmezes felvonulások, a szomszédsági édességgyűjtés és a tematikus dekorációk a 20. században váltak igazán népszerűvé. A filmipar és a kereskedelem később gondoskodott róla, hogy a világon szinte mindenki tudja, miként néz ki egy rendesen feldíszített amerikai kert október végén.

A töklámpás története külön fejezetet érdemel. Az ír néphagyományban egy Jack nevű csavargó története kapcsolódott a kivájt lámpásokhoz. A legenda szerint Jack túljárt az ördög eszén, de halála után sem a mennyországba, sem a pokolba nem juthatott be, ezért örök bolyongásra ítéltetett. Egy parázsdarabot kapott világításul, amelyet kivájt répába helyezett. Innen ered a Jack-o'-lantern elnevezés egyik ismert népi magyarázata.

Írországban és Skóciában eredetileg gyakran karórépát vagy más gyökérzöldséget faragtak ki, amelyekből bizony meglehetősen hátborzongató arcokat lehetett készíteni. Amerikában azonban bőségesen termett a tök, amely jóval nagyobb és könnyebben faragható volt. Jack így idővel lecserélte a répát egy látványosabb alapanyagra, és megszületett a ma ismert vigyorgó tökfej. Az amerikaiak pedig később világméretű üzletet csináltak belőle, amiért az ír földműveseknek aligha fizettek jogdíjat.

A modern Halloween elüzletiesedése természetesen vitathatatlan. A horrorjelmezek, a műanyag koponyák, az édességhegyek és a bolti dekorációk jelentős része inkább kereskedelmi termék, mint ősi hagyomány. Ettől azonban a történelmi gyökerei nem válnak amerikaivá. Az Egyesült Államok a mai formát tette világszerte népszerűvé, az ünnep alapját alkotó hagyományok jelentős része viszont Európából származik.

Mindenszentek: valójában kiket ünneplünk november 1-jén?

Mindenszentek november 1-jén a katolikus egyház egyik jelentős főünnepe. Ezen a napon az összes üdvözült szentre emlékeznek, azokra is, akiknek külön ünnepnapjuk van, és azokra is, akik név szerint nem szerepelnek az egyházi naptárban. Az ünnep középpontjában tehát az üdvösségre jutottak közössége áll. A halott hozzátartozókért való imádság és a sírlátogatás fontos része lehet az ünnepi időszaknak, de a két fogalom egyházi értelemben nem azonos.

A kereszténységben már az első évszázadokban kialakult a vértanúkról való közös megemlékezés. A keleti keresztény egyházakban korán megjelent a valamennyi szentet ünneplő hagyomány, amelynek időpontja eltérhetett a maitól. A nyugati kereszténységben IV. Bonifác pápa 609-ben május 13-án szentelte fel a római Pantheont Mária és a vértanúk tiszteletére, ami fontos állomás volt a közös ünnep történetében.

A november 1-jei dátum a kora középkor folyamán vált meghatározóvá. III. Gergely pápa idején Rómában már ehhez a naphoz kötődő megemlékezésről tudunk, IV. Gergely pápa korában pedig az ünnep szélesebb körben elterjedt. A történészek máig vizsgálják, hogy az időpont kiválasztásában milyen szerepet játszhattak a korábbi kelta hagyományok. A sokszor hangoztatott állítás, miszerint az egyház egyszerűen átkeresztelte a Samhaint, túlzott leegyszerűsítés: az ünnep keresztény története és liturgikus fejlődése önálló forrásokból is jól követhető.

Magyarországon mindenszentek 2000 óta munkaszüneti nap. A legtöbb család számára ekkor kezdődik, illetve ekkor teljesedik ki a temetőlátogatás, a sírok rendbetétele, a virágok és a mécsesek elhelyezése. A mindennapi gyakorlatban így mindenszentek és halottak napja szorosan összekapcsolódott, ami teljesen érthető, hiszen a munkaszüneti nap lehetőséget ad a családoknak az utazásra és az emlékezésre.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy a keresztény felekezetek sem teljesen egyformán viszonyulnak ezekhez az ünnepekhez. A református egyház például nem tartja liturgikus ünnepként sem mindenszenteket, sem halottak napját, mégis számos református család látogatja ilyenkor a temetőket. Október 31-e pedig a protestánsok számára a reformáció napja is, Luther Márton 1517-es fellépésének emléknapja. Aki tehát azt szeretné, hogy Magyarországon mindenki kizárólag ugyanazt ünnepelje október végén, annak már a keresztény felekezetek között is lesz néhány tisztáznivalója.

Halottak napja: amikor valóban az elhunyt szeretteinkre emlékezünk

November 2-a, halottak napja már kifejezetten az elhunytakért való imádság és megemlékezés napja. A nyugati keresztény hagyományban Szent Odiló, a franciaországi clunyi bencés monostor apátja vezette be a valamennyi elhunytért tartott megemlékezést a 10. század végén, rendszerint 998-hoz kötve a kezdeményezést. A szokás a következő évszázadokban egész Európában elterjedt, és a katolikus egyházi naptár fontos részévé vált.

A halottak napjának központi gondolata az imádság és az elhunytakra való emlékezés. A katolikus tanítás szerint ezen a napon különösen a tisztulás állapotában lévő lelkekért imádkoznak. A családi hagyományban ugyanakkor sokkal szélesebb jelentést kapott: ma már vallási hovatartozástól függetlenül is sokan gyújtanak gyertyát szeretteik emlékére.

A magyar néphagyomány különösen gazdag volt a mindenszentekhez és halottak napjához kapcsolódó hiedelmekben. Egyes vidékeken úgy tartották, hogy az elhunytak lelkei ezekben a napokban hazalátogathatnak. Emiatt ételt, kenyeret, sót vagy vizet helyeztek az asztalra, másutt annyi gyertyát gyújtottak otthon, ahány halottja volt a családnak. A szegedi vidéken ismert volt a mindenszenteki kalács, amelyet a szegényeknek osztottak szét, hogy ők is imádkozzanak az elhunytakért.

A Tápió menti falvakban ételt készítettek a halott számára, Jászdózsán pedig égve hagyták a lámpát, hogy a hazalátogató lelkek körül tudjanak nézni a házban. Másutt harangozással, gyertyagyújtással vagy meghatározott munkák kerülésével tisztelegtek az elhunytak előtt. Ezek a szokások a hivatalos egyházi tanítás mellett a régebbi népi hiedelmek továbbélését is mutatják.

A Samhainhoz kapcsolódó ír hiedelmekben visszatérő elem volt a túlvilág közelsége, a hazalátogató holtak és a természetfeletti lények jelenléte. A magyar halottak napi népszokások között ugyancsak találkozunk az elhunytak visszatérésének gondolatával, az értük gyújtott világossággal és a nekik szánt étellel. Ettől még a két hagyomány nem válik azonossá, de jól látható, hogy az emberi közösségek egymástól távol is hasonló módokon próbáltak kapcsolatot teremteni az elmúlással.

A mai magyar hagyomány legszebb része a temetők felkeresése, a sírok gondozása és a szeretteinkre való csendes emlékezés. A krizantémok és mécsesek fényében ilyenkor különleges hangulata van a temetőknek. Ennek valódi érzelmi és közösségi jelentősége van, amit semmiféle halloweenes jelmezbál nem vesz el tőle.

Kellemetlen történelmi meglepetés: a magyarok is faragtak töklámpást

A Halloween ellen tiltakozó bejegyzések egyik állandó eleme, hogy a töklámpás idegen, Magyarországtól teljesen távoli szokás. Csakhogy a magyar néprajz ennél jóval szórakoztatóbb képet mutat. Töklámpásokat ugyanis nálunk is készítettek, méghozzá jóval azelőtt, hogy az amerikai filmekben a gyerekek jelmezben édességért csöngettek volna.

A magyar falvakban a kivájt, gyertyával megvilágított tököt sokfelé ijesztgetésre és tréfálkozásra használták. A nagyobb tök tetejét levágták, a belét kikaparták, a héjába szemet, orrot és szájat metszettek, majd gyertyát tettek bele. A világító tökfejet kerítésre vagy rúdra helyezték, és várták, hogy a gyanútlan járókelők hogyan reagálnak. Az ilyen alkotásokat egyes vidékeken tökvicsornak nevezték.

A lámpásfaragás időpontja sem volt mindenütt azonos. Egyes tájakon a betakarítás utáni őszi időszakban, máshol mindenszentek vagy halottak napja környékén, megint másutt Luca napján készítettek hasonló lámpásokat. A Luca-tök tehát szintén a magyar népszokások közé tartozott, és az ijesztgetés, a tréfálkozás hagyományához kapcsolódott. A Partiumból olyan visszaemlékezések is ismertek, amelyek szerint a temetőbe vitt gyertyát kivájt tökbe helyezték, hogy megvédjék a lángot az őszi széltől.

A tökfaragás magyarországi hagyományáról Bálint György, közismert nevén Bálint gazda is beszélt gyermekkori emlékei alapján. Felidézte, hogy a hosszú őszi estéken hatalmas tököket vájtak ki, arcot faragtak rájuk, majd gyertyával világították meg őket, hogy megijesszék társaikat. A szokás tehát egyáltalán nem a 21. századi amerikai filmekkel érkezett meg hazánkba.

Természetesen ebből nem következik, hogy a magyar tökfaragás és az ír Halloween pontosan ugyanabból a hagyományból fejlődött volna ki. A magyar népszokásoknak saját történetük van, a közvetlen kapcsolat pedig nem bizonyított. De a világító tökfej látványa aligha lehet akkora kulturális sokk egy olyan országban, ahol dédszüleink még maguk is készítettek hasonlókat.

És akkor még nem beszéltünk Salamon király tökéről. A közismert történet szerint a Visegrádon fogva tartott uralkodót világító töklámpások segítségével őrizték, innen eredne a "fénylik, mint Salamon töke" mondás. Ez inkább népi legenda, mint bizonyított történelmi esemény, de már önmagában jelzi, hogy a világító tök a magyar folklórban sem tegnap jelent meg. Salamon király alighanem meglepődne, ha tudná, hogy a 21. században egy faragott tök miatt kulturális háborút lehet kirobbantani a Facebookon.

A magyar hagyományt tényleg egy jelmezbe öltözött gyerek veszélyezteti?

A négy ünnep között tehát világos különbségek vannak. A Samhain ősi kelta évszakváltó ünnep, amelyhez túlvilági hiedelmek és közösségi szertartások kapcsolódnak. A Halloween mindenszentek előestéjéből, európai népszokásokból és későbbi amerikai hagyományokból kialakult ünnep, amelynek mai formája elsősorban játékos és szórakoztató. Mindenszentek a keresztény szentek közös ünnepe, halottak napján pedig az elhunyt szeretteinkre emlékezünk.

Aki vallási meggyőződése miatt elutasítja a Halloweent, annak természetesen joga van hozzá. Aki idegenkedik az amerikai fogyasztói kultúrától, annak is lehetnek érthető kifogásai. És abban is van igazság, hogy a magyar temetőlátogatás és a családi emlékezés hagyományát érdemes megőrizni, továbbadni a következő nemzedékeknek. Csakhogy egy kulturális hagyomány megőrzéséhez nem feltétlenül kell betiltani vagy kigúnyolni egy másikat.

A magyar kultúra ráadásul soha nem légmentesen lezárt befőttesüvegben fejlődött. A kereszténység felvétele, a középkori európai kapcsolatok, a német polgári szokások, a különféle népi hiedelmek és ünnepek mind alakították azt, amit ma magyar hagyománynak nevezünk. A karácsonyfa például német nyelvterületről terjedt el nálunk a 19. században, ma mégsem követeli senki, hogy azonnal száműzzük a nappaliból, mert nem honfoglalás kori találmány.

A helyzet legszórakoztatóbb része, amikor az interneten valaki mindenkit felszólít a magyar hagyományok tiszteletére, majd egy amerikai közösségi oldalon, kínai gyártmányú telefonjáról, angol kifejezésekkel tarkított üzenetben közli, hogy számára elfogadhatatlan az idegen kultúra térhódítása. A történelmi következetesség ilyenkor általában nem kap meghívást a vitába. Pedig egy kis utánajárással sok fölösleges felháborodást meg lehetne spórolni.

Lehet tehát szeretni a Halloweent, lehet nem szeretni, és lehet egyszerűen tudomást sem venni róla. A gyerekek faraghatnak tököt, a családok kimehetnek a temetőbe, a hívők részt vehetnek a mindenszenteki misén, mások pedig csendben emlékezhetnek azokra, akik már nincsenek közöttünk. Ezek a dolgok nem zárják ki egymást. A halottaink iránti tisztelet nem attól függ, hogy a szomszéd gyereke előző este boszorkányjelmezben szaladgált-e.

A Facebookon minden október végén újrainduló tökellenes hadjáratnak ezért van egy kellemetlen problémája: a történelem rendre beleszól. A Halloween európai gyökerű, a mindenszentek és a halottak napja két különböző keresztény ünnep, a Samhain pedig jóval régebbi kelta hagyomány, miközben a magyar népszokásokban is találunk töklámpásokat, hazalátogató lelkeket és túlvilági hiedelmeket. Így aztán aki idén is azzal akarja megvédeni a magyar kultúrát, hogy „nálunk nincs Halloween, csak mindenszentek”, annak érdemes előbb fellapoznia egy néprajzi könyvet. A tök ugyanis szerencsére nem tud visszaszólni. A történelem viszont igen.