Október elsején még lelkesen mutatta be Bódis Kriszta a fővárosi krízisbuszprogramot, amelynek segítségével a kormány új megoldást ígért a hajléktalanság és az utcai krízishelyzetek kezelésére. A hónap végére azonban a buszok már nem járnak, a kezdeményezést leállították, és kezdődhet az újratervezés. A kormánybiztos szerint ez nem kudarc, hanem egy kísérleti program természetes velejárója. A történetnek azonban van egy kellemetlen szépséghibája: a szakemberek jelentős része már az induláskor pontosan azokra a problémákra figyelmeztetett, amelyek miatt végül meg kellett állítani az egészet.

A programot a Szociális és Családügyi Minisztérium működtette, Bódis Kriszta pedig a különböző ágazatok közötti együttműködést koordinálta. A tervek szerint szociális munkások, egészségügyi dolgozók és rendőrök közösen keresték volna fel a közterületen segítségre szoruló embereket. A cél önmagában fontos volt, hiszen a hajléktalanság, a szerhasználat és a pszichiátriai problémák kezelésében régóta súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Csakhogy a szociális ellátás nem attól válik működőképessé, hogy a meglévő problémákhoz egy újabb járművet rendelnek.

Feltalálták a spanyolviaszt, majd gyorsan leállították

Kemény András, a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének elnöke már a program meghirdetésekor emlékeztette Bódis Krisztát arra, hogy Magyarországon 2004 óta működik utcai gondozószolgálat diszpécserrendszerrel, vagyis a mobil segítségnyújtás nem új találmány, hanem olyan szociális feladat, amelyben az elmúlt két évtized során jelentős gyakorlati tapasztalat gyűlt össze.

A Menhely Alapítvány vezetője, Aknai Zoltán szintén arra figyelmeztetett, hogy a krízishelyzeteket nem lehet elszigetelten kezelni, ugyanis hiába találják meg az utcán a segítségre szoruló embert, ha nincs megfelelő intézmény, ahol fogadni tudják. Sárosi Péter drogpolitikai szakértő pedig a rendőrök és szociális munkások közös terepmunkáját kifogásolta, mert szerinte a hatósági jelenlét könnyen lerombolhatja azt a bizalmat, amely nélkül a szerhasználókkal végzett segítő munka eredménytelen maradhat.

Ezek nem utólag előállított kifogások voltak, hiszen a szakma már akkor jelezte őket, amikor a kezdeményezés még a nagy bejelentések időszakában járt.

Lakossági felmérés volt, de a szakmai alapok hiányosnak bizonyultak

Bódis Kriszta beszámolója szerint a program előkészítésében a belvárosi Tisza Szigetek is részt vettek, amelyek 1409 válaszadó bevonásával mértek fel lakossági igényeket. Az eredmények alapján a helyiek egyszerre szerettek volna nagyobb közbiztonságot, láthatóbb hatósági jelenlétet és hatékonyabb szociális ellátást.

A lakossági igények megismerése azonban nem helyettesítheti az ellátórendszer szakmai felmérését, ugyanis az első terepi alkalmak után éppen az derült ki, hogy az utcán megtalált rászorulók számára sok esetben nincs megfelelő továbblépési lehetőség. Hiányoznak az elérhető addiktológiai ellátások, az összehangolt intézményi megoldások és azok a szolgáltatások, amelyek nélkül a krízisbusz legfeljebb ideiglenes segítséget adhat.

A kormánybiztos később maga is elismerte, hogy az induláskor nem építettek megfelelően az utcai hajléktalanellátás több évtizedes szakmai tapasztalatára. Ez pedig alighanem a történet legfontosabb mondata. Mert ha az évtizedes tapasztalatot csak a program elindítása után kezdik igazán figyelembe venni, akkor joggal merül fel a kérdés: pontosan milyen szakmai előkészítés előzte meg a beharangozott újítást?

Bódis Kriszta szerint ez nem kudarc

A program leállítását a kormánybiztos azzal indokolta, hogy egy kísérleti kezdeményezésnek éppen az a feladata, hogy feltárja a működési problémákat, és szükség esetén lehetőséget adjon a korrekcióra. Azóta állítása szerint szélesebb szakmai egyeztetés kezdődött a minisztériumok, a rendőrség, a mentőszolgálat, a hajléktalanellátók és a civil szervezetek bevonásával.

Ebben természetesen van igazság, hiszen egy kísérleti programot nem attól kell sikeresnek tekinteni, hogy mindenáron tovább működtetik, hanem attól, hogy képesek felismerni és kijavítani a hibáit. Csakhogy az előzetes egyeztetés és a meglévő ellátórendszer feltérképezése nem feltétlenül olyan feladat, amelyhez előbb el kell indítani, majd néhány hét múlva le kell állítani egy új szolgáltatást.

A kezdeményezés mellett ugyanakkor pozitív szakmai vélemények is elhangzottak. A Baptista Szeretetszolgálat Utcafront szolgálatának vezetője például a minisztérium nyitottságát méltatta, és az első műszakok során néhány rászoruló ténylegesen segítséghez is jutott. Ez azonban nem változtat azon, hogy a meghirdetett működési modell rövid idő alatt átdolgozásra szorult.

A busz megállt, a problémák maradtak

Egyelőre nem ismert, mikor és milyen formában indulhat újra a krízisbuszprogram, ahogy az sem, mekkora költséget jelentett az eddigi előkészítés és működtetés. A hajléktalanság, a szerhasználat és az utcai krízishelyzetek problémája viszont természetesen nem szűnt meg attól, hogy a buszokat leállították.

Bódis Kriszta története így egyelőre a nagy bejelentéstől a gyors leállításig jutott. Lehet ezt tanulási folyamatnak nevezni, de attól még jogos a kérdés, miért csak menet közben derültek ki azok a hiányosságok, amelyekre a szakemberek korábban is figyelmeztettek. A krízisbusz most a garázsban várja az újratervezést. Jó lenne, ha a folytatásnál már nem a sajtóbejelentés előzné meg a szakmai munkát, hanem fordítva.