Amikor egy újonnan felhatalmazott vagy autoriter tendenciákat mutató hatalom első intézkedései között szerepel egy totalitárius diktatúrák áldozatainak emléket állító múzeum bezárása, átalakítása vagy cenzúrázása, az nem csupán adminisztratív vagy költségvetési döntés.

Szimbolikus, egzisztenciális vallomás ez. A bitorolt vagy torzított legitimációjú hatalom ilyenkor nem egy épületet vagy egy kiállítóhelyet fojt meg, hanem a történeti nyelvtan azon alappillérét, amelyen keresztül a társadalom felismerhetné a saját jelenét.

A totalitárius és autoriter rendszerek mélyen tudatában vannak annak, hogy hatalomra kerülésük mechanizmusai - legyen szó polarizációról, bűnbakkeresésről, az intézményes fékek leépítéséről vagy a lojalitás megköveteléséről - struktúrájukban hasonlítanak a múlt buktatóihoz és bűneihez.

Egy emlékmúzeum nem csupán adatokat őriz, hanem összefüggéseket mutat. Megmutatja, hogyan kezdődött: nem a gázkamrákkal vagy a Gulággal, hanem a nyelv leegyszerűsítésével, a független intézmények delegitimálásával és a "mi vagy ők" dichotómiájával.

Az áldozatok történetei emberi arcot adnak annak, amit a hatalom absztrakt szinonimákkal, mint például a nemzeti érdek, a rend vagy a szükségszerűség, próbált elfedni.

A hatalom monopolizálni akarja az igazságot,márpedig a múlt nem passzív adattár, hanem versengő tér. Ha a társadalom szabadon szembesülhet a diktatúrák logikájával, akkor immunissá válik az újrahasznosított propagandára.

A bezárás üzenete világos: a múlt az, amit mi mondunk róla, és nem az, amit a tények és az áldozatok tanúsítanak.

Ezzel a hatalom a saját jövőjét akarja tehermentesíteni a történeti felelősségmérés esélyétől.

Paradox módon az ilyen drasztikus első lépések a gyengeség jelei. Egy magabiztos, demokratikus legitimációval és társadalmi konszenzussal bíró hatalom bírja a kritikát, sőt, maga is ápolja a kollektív emlékezet fájdalmas pontjait, mert az megerősíti a soha többé garanciáját. Ezzel szemben az a hatalom, amelyik retteg a kinyitott levéltáraktól, a bezárt múzeumok küszöbétől és a holtak tanúságtételétől, tudattalanul is tudja, hogy az ő legitimációja törékeny. Fél a pillanattól, amikor a polgár felnéz a kiállítási tárgyra, majd ránéz a mai képernyőre, és észreveszi az azonosságokat.

A múzeumok bezárása a csend megrendelése, ám a történelem paradoxonja, hogy a cenzúrázott emlékhelyek gyakran erősebb hivatkozási alappá válnak a kollektív tudatban, mint működő társaik, hiszen hiányuk lyukat üt a díszleten. A hatalom talán azt reméli, hogy ha eltünteti a tükröt, eltűnik az arc is, amelyet nem akar látni. De a rettegés, ami a bezárás mozdulatát vezérli, árulkodóbb minden vádiratnál.