Húsz év telt el, de 2006 történetéről még mindig ugyanazok a féligazságok, tudatos csúsztatások és kényelmesen leegyszerűsített mesék keringenek. Többnyire olyanok magyarázzák, mi történt Budapest utcáin, akik nem voltak ott, nem érezték a könnygázt, nem álltak a barikádok mögött, és nem látták közelről, hogyan szabadultak el az indulatok.

Én ott voltam. Nem egy estére mentem ki kíváncsiskodni, hanem hónapokon keresztül követtem és résztvevőként éltem át az eseményeket. Százával ismertem azokat, akik ugyanígy ott voltak. Barátokat, ismerősöket, nemzeti érzelmű embereket, dühös választókat és olyanokat, akik egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy egy miniszterelnök zárt körben beismeri:

hazudtak az országnak, majd úgy tesz, mintha semmi nem történt volna.

Ezért különösen felháborító, amikor húsz évvel később valaki magabiztosan kijelenti, hogy a tüntetőket a Fidesz bérelte fel.

Én egyetlen ilyen emberrel sem találkoztam. Azok között, akiket személyesen ismertem, nem voltak fizetett statiszták és pártközpontból kiküldött végrehajtók. Nem állítom, hogy egy több ezres tömeg minden résztvevőjének hátterét ismerhettem, de a saját tapasztalatom egyértelmű: az embereket elsősorban a hazugság, a cinizmus és a következmények nélküli hatalom vitte az utcára.

Nem a Fidesz telefonja, nem egy boríték, nem egy titkos parancs. A düh.

A szeptemberi MTV-székház ostromát és az október 23-i rendőri fellépést azóta is gyakran összemossák, pedig két különböző eseménysorról beszélünk. Szeptemberben egy petíció beolvasását akarták elérni a köztelevízióban. Ezt megtagadták, a helyzetet pedig olyan hozzá nem értéssel és arroganciával kezelték, amely szinte törvényszerűen vezetett az indulatok elszabadulásához.

Ebből lett az ostrom.

Igen, rendőrökre támadtak, rendőrautókat borítottak fel és gyújtottak fel, később civil járművek is megrongálódtak. Nem akarom húsz év távlatából megszépíteni azt, ami vállalhatatlan volt. Egy ártatlan ember autójának felgyújtása akkor is elfogadhatatlan, ha a tömeg dühös, ha könnygázt kap, vagy ha a rendőrség nyomul előre.

De aki csak a lángoló autók képét mutatja meg, és elhallgatja, hogyan jutott odáig a helyzet, az nem történelmet ír, hanem propagandát.

A barikádokat nem lakberendezési céllal emelték, hanem a tömeg megpróbálta lassítani az előrenyomuló rendőrsorfalat és a vízágyúkat. Voltak kétségbeesett, őrült és ostoba pillanatok is. Aki ott volt, az tudja, hogy egy felhevült tömegben másodpercek alatt megszűnik a hétköznapi logika. Ettől a károkozás nem válik helyessé, de érthetővé válik az az ok-okozati folyamat, amelyet a későbbi beszámolók nagy része gondosan levágott a történet elejéről.

Aztán elérkezett október 23.

Az már nem egy ostrom káosza volt, hanem állami erő alkalmazása olyan emberekkel szemben is, akik békésen emlékeztek, hazafelé tartottak, vagy egyszerűen rosszkor kerültek rossz helyre. Könnygáz, gumilövedékek, vízágyúk, gumibotok, azonosító jelvény nélküli rendőrök és lovasroham maradt meg annak a napnak az emlékezetében.

Mi is kaptunk belőle. Könnygázt, ütéseket, paprikaspray-t, mindent, ami a repetoárban volt. Aki azonban csak a hozzánk hasonló, aktív tüntetőkről beszél, megint kihagyja a történet legfontosabb részét: ártatlan embereket is megvertek, lefújtak, meglőttek és a földre vittek. Olyanokat, akik nem támadtak rendőrre, nem gyújtottak fel semmit, és nem követtek el bűncselekményt.

Később rendőrökkel is beszéltem, és az általuk elmondottak csak megerősítették bennem azt, amit az utcán már akkor is éreztünk: a történtek nem magányos rendőri túlkapások véletlen sorozatának tűntek.

Parancsok, vezetői felelősség és egy olyan politikai légkör állt mögöttük, amelyben az állam ellenségként kezelte a saját polgárait.

Aki mindezek után azt mondja, hogy a rendőrség fellépése egészében jogszerű és arányos volt, az vagy nem ismeri a történteket, vagy tudatosan nem akar tudomást venni róluk.

2006. Budapest. pic.twitter.com/k5pdJhbYs5

— PubliQo (@publiQoPresss) September 19, 2026

2006. Budapest pic.twitter.com/4DPjAv5Jjw

— PubliQo (@publiQoPresss) September 19, 2026

2006. Budapest pic.twitter.com/IrSdzMazQp

— PubliQo (@publiQoPresss) September 19, 2026

És ott volt a tank is.

2006. Budapest pic.twitter.com/LK2Z4ZD4TK

— PubliQo (@publiQoPresss) September 19, 2026

A Deák téren álló kiállítási T–34-es beindítása 2006 egyik legabszurdabb és legemlékezetesebb jelenetévé vált. Húsz év után is szinte filmszerűnek tűnik, ahogy a jármű néhány száz métert haladt a tömegben, majd üzemanyag hiányában megállt. Akkor sokan a rendszer elleni lázadás jelképét látták benne. Ma inkább annak a napnak a tökéletes szimbóluma: egy országnyi felgyülemlett düh hirtelen mozgásba lendült, de nem volt világos terve arra, mi következzen utána.

A 2006-os történet azonban nem ér véget Gyurcsány Ferenc és az akkori rendőri vezetés felelősségénél. Beszélni kell arról is, mi történt 2010 után.

A Fidesz elszámoltatást ígért. Joggal ígérte, mert emberek ezrei várták, hogy pontosan feltárják a politikai és rendőri felelősséget, a jogsértések elkövetői pedig valódi, arányos következményekkel szembesüljenek. Történtek vizsgálatok, eljárások és születtek döntések is, de a társadalom jelentős része mégsem érezhette úgy, hogy a teljes felelősségi láncot feltárták, és az ügy végére megnyugtató pont került.

Ez súlyos politikai hiba volt.

Nem azért, mert semmi sem történt, hanem mert az ígéret nagyságához és 2006 történelmi súlyához képest az eredmény kevés maradt. Gyurcsány Ferenc és politikai köre továbbra is szabadon alakíthatta saját történetét, a sérültek és meghurcoltak közül pedig sokan úgy érezhették, hogy az igazságtétel félúton elakadt.

Ennek máig ható következményei vannak.

A Fidesznek ezt nem szemrehányásként kellene lesöpörnie, hanem figyelmeztetésként komolyan vennie. Ha a nemzeti oldal ismét kormányzati felhatalmazást kap, ezt a hibát még egyszer nem követheti el. Az elszámoltatás nem lehet választási jelszó, amelyet a győzelem után felvált a politikai kényelem. Nem bosszúról, kirakatperekről vagy kollektív büntetésről van szó, hanem a törvényes felelősség következetes feltárásáról.

A jobboldal csak akkor kérheti vissza azok bizalmát, akik 2006-ban az utcán álltak, ha világosan kimondja: érti, mi maradt el, és egy következő lehetőséget nem pazarol el.

Ebben mi, nemzeti érzelmű emberek sem vagyunk ártatlanok. Elfáradtunk, csalódtunk és eltűntünk az utcákról. Elegünk lett abból, hogy újra és újra mozgósítanak bennünket, majd amikor elérkezik a számonkérés ideje, a lendület elfogy. Ahelyett, hogy újraszerveztük volna magunkat, sokan hátat fordítottunk a politikának.

Így maradt utánunk egy kiürült tér, amelyet most mások töltenek meg.

Húsz évvel később ezért nem csak arra kell emlékeznünk, mit tett velünk a Gyurcsány-kormány, de arra is, hogyan maradt befejezetlen az igazságtétel, és hogyan hagyta a nemzeti oldal lassan szétmorzsolódni azt a közösséget, amely 2006-ban hónapokon keresztül kitartott az utcán.

Nem kell letagadni a tüntetők hibáit, nem kell hőstettet faragni minden felborított autóból, és nem kell mentegetni minden erőszakos cselekedetet. De azt sem engedhetjük, hogy húsz év történetét néhány lángoló autóra egyszerűsítsék, miközben eltűnik mögülük az őszödi hazugság, az állami cinizmus, az elutasított petíció, az október 23-i rendőri erőszak és a máig hiányos elszámoltatás.

Mi ott voltunk. Emlékszünk arra, hogyan kezdődött, hogyan szabadult el, és miért maradt bennünk húsz év után is hiányérzet. Ha a nemzeti oldal ismét visszatér a kormányzásba, 2006 tanulságát nem teheti újra félre: az igazságtételt nem elég megígérni, végig is kell vinni.