Egészen meglepően furcsa az a gondolatmenet, amely Maja T. ügye kapcsán újra és újra előkerül, mert miközben első pillantásra politikai állásfoglalásnak tűnik, valójában egy önmagába visszaforduló logikai rendszer, amelyben a kiinduló állítás egyben a bizonyíték szerepét is betölti.
A gondolatmenet szerint aki antifasisztának vallja magát, az értelemszerűen fasiszták ellen küzd, ezért akit megtámad, annak fasisztának vagy nácinak kell lennie, hiszen különben egy antifasiszta miért választotta volna célpontnak. Ha pedig valaki azt mondja, hogy az erőszakot ettől függetlenül vizsgálni kell, és az elkövetőt adott esetben felelősségre kell vonni, akkor máris megérkezik a következő következtetés:
aki az antifasisztát számon kéri, az a fasisztákat védi, aki pedig fasisztákat véd, az maga is legalábbis gyanús.
Ebben a logikai láncban azonban van egy kellemetlenül egyszerű kérdés, amelyet nem lehet a végtelenségig megkerülni: tévedhet-e egy antifasiszta?
Előfordulhat-e, hogy valaki őszintén antifasisztának tartja magát, mégis rosszul ítél meg egy helyzetet, tévesen azonosít valakit, rossz embert tekint szélsőjobboldalinak, vagy egyszerűen olyan módszert választ, amelynek alkalmazását a saját politikai meggyőződése sem teszi automatikusan jogszerűvé? Létezik-e legalább elméletben olyan helyzet, amelyben egy antifasiszta ember hibázik, túl messzire megy, ártatlan embert támad meg vagy akár bűncselekményt követ el?
Ha erre a válasz igen, akkor máris megszűnik az az automatizmus, amely szerint az elkövető antifasiszta önmeghatározása egyben bizonyítja a megtámadott ember nácizmusát, hiszen innentől minden egyes esetben külön kell megvizsgálni, hogy ki volt a célpont, mit tett, mi történt vele, és milyen bizonyítékok alapján választották ki.
Ha viszont a válasz az, hogy egy antifasiszta ilyen értelemben nem tévedhet, akkor már nem egyszerű politikai álláspontról beszélünk, hanem egy zárt hitrendszerről, amelyben az önmagára ragasztott címke előre igazolja a későbbi cselekedetet. Ebben a konstrukcióban azért volt náci a megtámadott ember, mert antifasiszták megtámadták, az antifasiszták pedig azért támadták meg jogosan, mert náci volt.
A bizonyíték tehát maga a következtetés, a következtetés bizonyítéka pedig az eredeti állítás.
Ugyanezért sántít az az érvelés is, amely szerint aki egy ilyen ügyben bírálja az elkövetőt vagy helyesli a büntetőjogi felelősség vizsgálatát, az szükségképpen magát az antifasizmust támadja. Egy politikai vagy erkölcsi eszme ugyanis nem válik azonossá minden egyes ember minden egyes cselekedetével, aki az adott eszmére hivatkozik. Egy magát antifasisztának valló ember tettének megítélése ezért önmagában semmit nem mond arról, hogy a bíráló miként viszonyul a fasizmushoz.
Ráadásul itt rendszeresen összecsúszik két fogalom is, holott az antifasizmus és az Antifa nem ugyanaz. Az antifasizmus történelmileg és politikailag sokkal szélesebb fogalom annál, mint hogy minden antifasisztát automatikusan valamely mai Antifa-csoporttal, annak módszereivel vagy aktivistáival azonosítsunk. Hanti Vilmos lehet antifasiszta anélkül, hogy ettől Maja T. tetteinek elfogadója és elismerője lenne, ahogyan valaki elutasíthatja a fasizmust anélkül is, hogy elfogadná a politikai erőszakot.
A valódi kérdés ezért nem az, hogy milyen címkét ragaszt magára az elkövető, és még csak nem is az, hogy milyen címkét ragasztott a megtámadott emberre, hanem hogy mi történt, mit lehet bizonyítani, és azért ki milyen felelősséggel tartozik.
Ha ezt felváltja az a gondolat, hogy a célpont politikai minősítését már önmagában igazolja az, hogy antifasiszták célpontjává vált, akkor egy olyan kör bezárul, amelyből többé sem bizonyítékra, sem tévedés lehetőségére nincs szükség.
És éppen ezért érdekelne a legegyszerűbb kérdésre adott válasz: létezik-e annak akár csak az elvi lehetősége, hogy egy magát antifasisztának valló ember tévedjen? Mert ha igen, onnantól minden konkrét ügyet a tények alapján kell megítélni.