Újabb fejezetéhez érkezett Magyar Péter politikai önimádata. A gondosan beállított sztárfotók, a rajongó hölgyek áhítata és a saját arcképében való gyönyörködés után most már az Országház is kezd szűknek bizonyulni a miniszterelnöki egó számára. A Tisza ugyanis úgy alakítaná át a parlamenti felszólalások rendjét, hogy az ellenzéki képviselők megszólalási lehetőségei szűkülnének, miközben a kormányfő továbbra is minden ülésnapon előadhatná végeláthatatlan monológjait. A jelek szerint a magyar demokrácia legújabb vívmánya az lesz, hogy mindenki kevesebbet beszélhet, kivéve azt az embert, aki eddig sem tudta abbahagyni.
Magyar Péternek az elmúlt két és fél évben sikerült bebizonyítania, hogy a nyilvánosságból számára soha nem lehet elég. A közösségi oldalain rendszeresen megjelenő, gondosan megkomponált képekből lassan egy komplett politikai divatmagazin állítható össze. Hol komoran néz a távolba, hol elszántan sétál, hol egy rajongó által készített portré mellett mosolyog elégedetten, mintha éppen most fedezte volna fel, hogy a művészettörténet eddig súlyos mulasztásban volt az ő személyével kapcsolatban.
A rajongói tábor természetesen készséges közönséget biztosít ehhez a folyamatos önünnepléshez. A szerelmes tekintetű mamik lelkesedése már önmagában is komoly politikai erőforrás, hiszen akad, aki minden újabb fényképet történelmi eseményként fogad. A fiatalabb közönség megszólítását közben nyugodtan meghagyhatja Radnainak, a miniszterelnöknek láthatóan jobban fekszik az a műfaj, amelyben ő beszél, a többiek pedig csodálják.
Csakhogy a közösségi média már nem kínál elegendő teret a produkciónak. A Facebook-bejegyzések véget érnek, a fényképeket egy idő után továbbgörgetik, a rajongók pedig néha még aludni is kénytelenek. Szerencsére van Budapesten egy megfelelő méretű, pompás épület, amelyben néhány száz ember kötelező jelleggel végighallgathatja a miniszterelnök gondolatait. Úgy hívják: Országház.
A képviselőknek kevesebb szó jutna, a főszereplőnek változatlanul szabad a mikrofon
A Tisza novemberben benyújtott házszabály-módosítási javaslata szerint a napirend előtti felszólalásokra az ülések hetében mindössze egy kijelölt ülésnapon lenne lehetőség. A korlátozás azonban nem vonatkozna a miniszterelnökre, a kormány tagjaira és a köztársasági elnökre, akik továbbra is minden ülésnap elején felszólalhatnának.
A hivatalos indoklás természetesen a parlamenti munka gyorsításáról, demokratikusabbá és átláthatóbbá tételéről szól. Milyen szerencse, hogy a demokrácia ilyen egyszerűen tökéletesíthető! Elég megnyirbálni azoknak a felszólalási lehetőségeit, akik esetleg mást gondolnak, és máris lényegesen gördülékenyebbé válik a közélet. Különösen akkor, ha a miniszterelnök számára továbbra is rendelkezésre áll a mikrofon.
A javaslatot Török Gábor politikai elemző is bírálta. Arra figyelmeztetett, hogy a kormányfő változatlan felszólalási lehetőségei mellett a parlament továbbra is inkább a miniszterelnöki kommunikáció színtere maradhat, mintsem a kormány ellenőrzésének fóruma. Schmidt Mária történész pedig ennél is tovább ment: szerinte az ellenzéknek ki kellene vonulnia az Országgyűlésből, és meg kellene tagadnia a közreműködést a politikai előadásban.
A vezérportré mellé most már parlamenti díszlet is járna
Schmidt Mária november 22-i bejegyzésében az Országgyűlést egy hatalmas, drága díszlethez hasonlította, amelynek egyetlen szerepe maradna: megfelelő kulisszát biztosítani Magyar Péter hosszú, ismétlődő beszédeihez. A történész a miniszterelnök felszólalásait Fidel Castro beszédeinek hosszúságához mérte, és úgy vélte, a tervezett változtatás tovább gyengítené az érdemi parlamenti vitát.
A párhuzam találó alapanyagot kínál a szatírához. Magyar Péternek valóban különös érzéke van ahhoz, hogy bármilyen eseményből önálló főszereplői produkciót készítsen. Egy autódefektből személyes emlékidézés, egy rajongói festményből nyilvános önünneplés, egy parlamenti ülésből pedig többfelvonásos miniszterelnöki monológ lehet. A színpad változik, a főszereplő marad.
A parlamenti változatnak ráadásul jelentős előnyei vannak a közösségi médiához képest. A nézőteret nem kell algoritmusokkal megtölteni, a kamerák rendelkezésre állnak, a díszletet az adófizetők tartják fenn, és az ellenzéki képviselők személyében még az ellenszereplők is biztosítottak. Nekik azonban a tervezet szerint kevesebb lehetőségük maradna arra, hogy saját szöveggel zavarják meg az előadást.
Az önmagába szerelmes politikai ficsúr számára ennél ideálisabb berendezkedést nehéz volna elképzelni. A rajongói portrék szépek, a sztárfotók gondosan világítottak, a lelkes mamik pedig kifogyhatatlanul ontják az elismerést, de az Országház mégiscsak más kategória. Ott már a nemzet képviselői szolgáltathatják a hátteret ahhoz, hogy Magyar Péter újra és újra elmondhassa, mennyire fontos Magyar Péter.
A parlamenti vita zavaró tényezővé válhat
Az Országgyűlésnek eredetileg azért kellene működnie, hogy a választott képviselők vitatkozzanak a törvényekről, ellenőrizzék a kormány munkáját, és számon kérjék a végrehajtó hatalom döntéseit. A parlamenti szócsaták időnként valóban fárasztóak, hangosak és színvonaltalanok, de a kormány számára kényelmetlen kérdések sem tekinthetők egyszerűen a hatékony működés akadályának.
A Tisza tervezett módosítása éppen ezért különösen beszédes. A képviselői felszólalások ritkítását úgy kívánják végrehajtani, hogy a kormányfő szereplési lehetőségei lényegében változatlanok maradnának. Az ellenzéknek alkalmazkodnia kellene az új rendhez, Magyar Péternek azonban továbbra is rendelkezésére állna a parlamenti nyilvánosság.
Schmidt Mária szerint az ellenzéki képviselőknek ilyen körülmények között érdemes lenne megfontolniuk a kivonulást. Ez kétségkívül kellemetlen helyzetbe hozhatná a miniszterelnököt, bár Magyar Péter eddigi szerepléseit elnézve aligha akadályozná meg az előadást. Végül is az önmagába szerelmes embernek nincs feltétlenül szüksége vitapartnerre. Egy kamera, egy mikrofon és néhány lelkes híve tökéletesen elegendő.
Az Országház falait egyelőre nem díszítik kötelezően kifüggesztett miniszterelnöki portrék, a képviselők pedig még részt vehetnek a parlamenti vitákban. A házszabály tervezett átalakítása azonban már most megmutatja, milyen irányba változhat a szereposztás. A főszereplő hosszasan beszél, a többiek egyre ritkábban jutnak szóhoz, a közönség pedig fizeti az előadás költségeit.
Ha a következő reform során még tapsrendet is bevezetnének, a rajongó mamik biztosan örömmel vállalnák a nézőtér első sorát.


