Valami kétségtelenül megmozdult az elmúlt hónapokban a jobboldali civil térben. Új szereplők jelentek meg, korábban egymástól meglehetősen távol álló emberek kerültek egy színpadra, és egyre többen fogalmazzák meg azt az igényt, hogy a kormányoldal támogatása nem jelenthet feltétlen hallgatást, hanem szükség esetén kritikát és nyomásgyakorlást is.

Ez önmagában akár kifejezetten egészséges folyamat is lehetne, hiszen egy politikai közösség hosszú távon aligha jár jól azzal, ha a civil nyilvánosság szerepe kimerül a pártközpontból érkező mondatok ismétlésében.

Közben azonban kialakulni látszik egy egészen különös reflex is: bármi történik, ami felháborodást vált ki, valakinek szinte azonnal eszébe jut, hogy tüntetést kellene szervezni.

A múlt szombati "Ne féljetek! 2.0" után már készül Elizabeth következő demonstrációja, és közben a Facebookon már felbukkant egy újabb ötlet is, miszerint szombaton ismét utcára kellene vonulni, ezúttal Toroczkai László mellett. Vagyis lassan ott tartunk, hogy még véget sem ért az egyik demonstráció politikai utóélete, de már szerveződik a következő, és közben valaki bedobja a harmadikat is.

Ez nem elsősorban világnézeti kérdés. Lehet valaki teljesen egyetértő a múlt heti tüntetés céljaival, támogathatja Elizabeth következő megmozdulásának ügyét, és gondolhatja azt is, hogy a Toroczkai Lászlóval szemben elhangzott vádak vagy az arra adott politikai reakciók elfogadhatatlanok. Ettől még érdemes megkérdezni, hogy valóban minden politikai konfliktusra ugyanaz-e a megfelelő válasz.

A tüntetés ugyanis nem egyszerű rendezvényforma, hanem a politikai nyomásgyakorlás egyik legerősebb eszköze, amelynek erejét jelentős részben éppen az adja, hogy rendkívüli esemény. Legalábbis ez kellene, hogy legyen.

Ha azonban minden sérelem, rossz döntés, felháborító kijelentés vagy személyes politikai konfliktus végén ugyanaz következik, vagyis Facebook-esemény, szombati találkozó, Kossuth tér, színpad és beszédek, akkor néhány hónap alatt sikerülhet teljesen hétköznapivá tenni azt, aminek éppen rendkívülinek kellene lennie.

Amikor már a Facebook-kommentből is tüntetés lesz

A múlt szombati "Ne féljetek! 2.0" ebből a szempontból érdekes előjel volt. A rendezvény meghirdetett céljai között a jobboldali civil közösség újjászervezése, a politika ellenőrzése, a fiatalabb generációk megszólítása és egy szélesebb civil együttműködés kialakítása szerepelt.

Ezek teljesen legitim célok, de egyikből sem következik automatikusan, hogy ehhez tüntetésre van szükség.

A közösségépítés és a politikai nyomásgyakorlás két különböző feladat. Ha egy rendezvény legfontosabb eredménye az, hogy egymással korábban nem beszélő emberek találkoznak, vitatkoznak, kapcsolatokat építenek és közös ügyeket keresnek, akkor az sikeres civil rendezvény lehet anélkül is, hogy demonstrációnak vagy tüntetésnek neveznék. Amikor viszont tüntetésként hirdetik meg, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ki ellen, milyen konkrét ügyben, milyen követeléssel és milyen elérendő eredmény érdekében tüntetnek.

Ehhez képest alig telt el néhány nap, és máris megjelent egy újabb kezdeményezés, mégpedig az, hogy szombaton Toroczkai László mellett kellene demonstrálni. Itt már érdemes megállni egy pillanatra, mert tökéletesen láthatóvá válik az a probléma, amelyhez néhány hónap alatt el lehet jutni.

Tegyük fel, hogy valaki teljes mértékben Toroczkai mellett áll ebben a konfliktusban. Tegyük fel azt is, hogy felháborítónak tartja Magyar Péter kijelentéseit, és úgy gondolja, hogy Toroczkai joggal követel konkrét bizonyítékokat vagy bocsánatkérést. Még ebben az esetben is felmerül a kérdés, hogy pontosan mit akar elérni egy szombati tüntetéssel.

Azt, hogy Magyar Péter kérjen bocsánatot? Azt, hogy mutassa be az állítólagos bizonyítékait? Azt, hogy a nyilvánosság álljon Toroczkai mellé? És ha egyik sem történik meg szombat este hatig, akkor mi következik?

Ha erre nincs válasz, akkor a demonstráció valójában nem politikai nyomásgyakorlás, hanem a véleménynyilvánítás egyik különösen költséges formája.

Ugyanazok az emberek, akik a Facebookon egyébként is leírták, hogy Toroczkainak adnak igazat, személyesen elmennek valahová, hogy ugyanezt közösen is elmondják. Ez kétségtelenül látványosabb, csak nem feltétlenül hatékonyabb, ellenben jóval költségesebb.

Ráadásul az ilyen spontán ötletek mögött rendszerint nincs idő arra sem, hogy valódi mozgósítás épüljön. Egy komoly demonstrációhoz nem elegendő néhány nappal korábban kiírni a Facebookra, hogy "szombaton találkozunk". Meg kell teremteni az ügy társadalmi jelentőségét, el kell érni azokat is, akik nem ugyanabban a közösségimédia-buborékban élnek, világossá kell tenni a követelést, és olyan pillanatot kell választani, amikor a tiltakozás valóban képes nyomást gyakorolni arra, akinek címezték.

Ha ezek helyett minden politikai felháborodás automatikus következő állomása egy hétvégi demonstráció, akkor az utcai tiltakozás lassan nem a társadalmi elégedetlenség csúcspontja lesz, hanem a Facebook-kommentszekció fizikai kihelyezése a Kossuth térre.

A tüntetéssel nem csak erőt lehet mutatni, de gyengeséget is

A gyakori, gyorsan összerakott demonstrációk egyik legnagyobb politikai kockázata, hogy minden egyes alkalommal nyilvánosan megmérik a szervezők és az adott ügy tényleges mozgósító erejét.

Amíg a közösségi médiában több ezer dühös hozzászólás születik, könnyű azt gondolni, hogy egy egész ország forrong. Csakhogy a Facebook algoritmusa hajlamos azokat az embereket egymás mellé terelni, akik hasonló véleménye vannak, ezért néhány ezer nagyon aktív felhasználó könnyen keltheti egy sokkal szélesebb társadalmi mozgalom benyomását.

A tüntetés pillanatában azonban ez a virtuális tömeg hirtelen fizikai valósággá válik, és kiderül, hogy a lájkok, megosztások és felháborodott kommentek közül mennyi alakítható tényleges részvétellé.

Ezért egy demonstráció nem kizárólag erődemonstráció lehet, hanem akaratlan gyengeségdemonstráció is.

Ha egy ügyet napokon keresztül országos botrányként kezelnek, majd a meghirdetett demonstráción néhány száz ember jelenik meg, a politikai ellenfél számára ennél kedvezőbb helyzetet nehéz teremteni. Nem kell vitatkoznia az ügy tartalmáról, elég megmutatnia a teret, hiszen a szervezők saját maguk végezték el helyette a mozgósítási tesztet, ráadásul nyilvánosan.

Még veszélyesebb, ha ezek az események gyors egymásutánban követik egymást. Ugyanazt a politikailag aktív közönséget ugyanis nem lehet minden egyes szombaton más ügyben mozgósítani. Az egyik héten a jobboldali civil közösségért kellene utcára menni, a következőn Elizabeth felhívására, aztán Toroczkai mellett, majd néhány nappal később biztosan történik valami újabb, amiről valaki úgy gondolja, hogy most már tényleg nem lehet otthon maradni.

Egy idő után azonban éppen ez a mondat veszíti el a jelentését, hiszen ha minden héten most már tényleg nem lehet otthon maradni, akkor néhány hónap múlva egyre többen fognak mégis otthon maradni. És nem, nem azért, mert kevésbé érdekli őket a közélet, hanem azért, mert megtanulják, hogy a demonstráció után rendszerint ugyanaz történik:

véget érnek a beszédek, az emberek hazamennek, a politikusok pedig hétfőn ott folytatják, ahol pénteken abbahagyták.

Miért szombaton beszélünk egy üres Parlamenthez?

A fentiekhez társul a hétvégi Kossuth téri demonstrációk különös hagyománya, amely mögött természetesen van érthető megfontolás. Szombaton több ember ér rá, nem kell munka után hazarohanni, vidékről is könnyebb Budapestre utazni, tehát egy valóban országos tömegdemonstrációnál a hétvégi időpontnak lehet komoly előnye.

Csakhogy ha és amennyiben a tüntetés elsődleges célja nem egyszerűen a tömeg megmutatása, hanem a parlamenti politika befolyásolása, akkor már más a helyzet.

A Kossuth tér politikai jelentőségét nem a térkövek adják, és még csak nem is az, hogy mögöttük jól felismerhető az Országház, és nagyon szép fotók, snittek, videók készíthetők ott. Azért különleges helyszín, mert ott működik az Országgyűlés, ott vannak a képviselők, ott zajlanak a viták és ott születnek a döntések.

Ha ezekre akarunk nyomást gyakorolni, logikus lenne olyan időpontot választani, amikor azok, akiknek az üzenetet szánjuk, ténylegesen ott vannak.

Egy ülésnapon tartott nagy demonstráció egészen más politikai helyzetet teremt. A képviselőknek át kell menniük a tömegen vagy legalább látniuk kell azt, a sajtó ugyanabban a tudósításban mutatja a bent zajló vitát és a kinti tiltakozást, a felszólalók mondataira akár perceken belül érkezhet reakció a parlamentből, és a demonstráció fizikailag is hozzákapcsolódik ahhoz a döntéshez, amely ellen létrejött.

Egy szombati tüntetésen ebből szinte semmi nincs jelen. Az Országház ilyenkor elsősorban monumentális díszlet, amely előtt remekül mutatnak a zászlók és a színpad, de politikai nyomást önmagában nem lehet rá gyakorolni. A falak nem fognak válaszolni, a kupolát pedig hiába próbáljuk meggyőzni az igazunkról.

Különösen abszurddá akkor válik a helyzet, ha a tüntetés valamilyen konkrét politikai szereplő kijelentésére adott válasz. Ha például Toroczkai és Magyar Péter konfliktusa miatt szerveznek demonstrációt, akkor végképp nehéz megmagyarázni, hogy miért éppen egy szombati, üres Parlament lenne a megfelelő címzett. Magyar Péter ettől nem lesz köteles megjelenni, bizonyítékot bemutatni vagy bocsánatot kérni, Toroczkai politikai pozíciója pedig attól sem változik meg automatikusan, hogy néhány száz vagy néhány ezer ember összegyűlik a Kossuth téren.

A VALÓDI TÜNTETÉSHEZ ÉRDEMES LENNE MEGŐRIZNI A TÖMEGET

A legnagyobb probléma mégsem az egyes demonstrációk esetleges értelmetlensége, hanem az a hosszabb távú kár, amelyet a folyamatos mozgósítás okozhat annak a civil közegnek, amelyet ezekkel az eseményekkel elvileg éppen felépíteni szeretnének.

A politikailag aktív emberek energiája véges. Különösen igaz ez azokra, akik nem Budapesten élnek, hiszen nekik egy kétórás Kossuth téri rendezvény fél vagy akár egész napos programot jelenthet utazással, költségekkel és családi programok átszervezésével együtt.

Ezt időnként sokan vállalják egy olyan ügyért, amelyet valóban rendkívülinek éreznek, de aligha várható el ugyanettől a közönségtől, hogy minden hétvégén más politikai konfliktus, vélt vagy valós sérelem miatt tegye ugyanezt.

Pedig éppen ennek a közösségnek lehet még szüksége komoly mozgósítási képességre. A következő hónapokban bőven történhet olyan ügy, amely valóban több tíz- vagy akár százezres társadalmi tiltakozást indokolna. Ha azonban addigra minden kisebb politikai konfliktusra elsütöttek egy demonstrációt, a potenciális résztvevők egy része már nem fog különbséget érezni a huszadik Facebook-esemény és az első valóban kritikus helyzet között.

Egy erős civil mozgalomnak ezért nem attól kellene erősnek lennie, hogy három nap alatt képes összehozni egy újabb tüntetést, hanem attól, hogy felismeri, mikor nem szabad tüntetést szerveznie.

Tudnia kell felépíteni egy ügyet, napokon vagy akár heteken keresztül növelni körülötte a társadalmi nyomást, világos követelést megfogalmazni, megtalálni azt a pillanatot, amikor a döntéshozók valóban kényszerhelyzetbe hozhatók, és csak ekkor mozgósítani azt a tömeget, amelynek megjelenése már önmagában politikai esemény.

A múlt szombati demonstráció, Elizabeth következő tüntetése és a most felbukkanó "álljunk ki Toroczkai mellett" kezdeményezés, függetlenül attól, hogy az utóbbiból végül valóban lesz-e tüntetés, már ugyanannak a jelenségnek a részei. Nem az egyes ügyek jogosságáról vagy a tiltakozás jogáról van szó, hanem arról, hogy ha néhány hetente minden újabb politikai konfliktusra demonstrációval válaszolnak, nagyon gyorsan elveszítheti súlyát az utcai tiltakozás.

Mire pedig valóban olyan helyzet áll elő, amely széles körű és erőteljes társadalmi fellépést indokolna, könnyen lehet, hogy az emberek számára már csak egy lesz a sokadik meghirdetett tüntetés közül. Persze, nem tudjuk, lehet, hogy pont ez a cél?

Mert a tüntetés erejét végső soron nem a színpad mérete, a felszólalók száma vagy a Facebook-esemény elérése adja, hanem az, hogy a politikai döntéshozó tudja, hogy ha ennyi ember egyszerre eljött ide, akkor valami olyasmi történt, amit már nem lehet egyszerűen kivárni. Ha viszont azt tanulja meg, hogy szombatonként úgyis tüntet valaki valamiért a Kossuth téren, akkor neki valóban csak egyetlen dolga marad. Megvárni a hétfőt.