A paksi energiaválságot a kormány napok óta politikai show-ként kezeli. Aszály, gátak, előző kormány, rendkívüli időjárás, Facebook-videók és kapkodó bejelentések követik egymást. Csakhogy van egy kellemetlen probléma ezzel a történettel: Paks I. számára az extrém alacsony Duna-vízállás nem ismeretlen, váratlan és előre nem látható esemény.

Évtizedek óta ismert, modellezett és intézkedési tervekkel kezelt üzemállapot.

Az Országos Atomenergia Hivatal dokumentuma szerint már az 1983-as rendkívüli kisvíz után átépítették a paksi hűtővízrendszer egy részét. Mélyítették a hidegvíz-csatornát, módosították a szivattyúkat, és olyan műszaki megoldásokat alakítottak ki, amelyekkel alacsonyabb vízállás mellett is biztosítható a hűtés. Az OAH azt is egyértelműen rögzíti, hogy Paksnak külön „Üzemeltetés alacsony Duna-vízszint esetén” intézkedési terve és Végrehajtási Utasítása van, meghatározott vízvédelmi fokozatokkal és előre rögzített beavatkozásokkal.

Az OAH dokumentuma különösen fontos, mert nem egyszerűen az alacsony vízállás lehetőségét említi, de rögzíti az 1983-as eseményt, a hidegvíz-csatorna ideiglenes vízszintemelését, az ezt követő műszaki átalakításokat, az MJO kondenzátorhűtővíz-szivattyúk 83,60 mBf minimális üzemi szintjét, valamint az alacsony Duna-vízszintre kidolgozott intézkedési terv létezését.

A Paks II. környezetvédelmi dokumentációjának Paks I-re vonatkozó részei ugyanezt a műszaki hátteret részletesebben is dokumentálják. Az 1983-as esemény után a hidegvíz-csatorna fenékszintjét 82,00 mBf-ről 81,00 mBf-re mélyítették, fejlesztették a biztonsági hűtővízrendszert, módosították az üzemi szivattyúkat, és speciális zsiliptáblákat alakítottak ki, amelyeken keresztül búvárszivattyúkkal biztosítható hűtővíz.

Ez egy atomerőműben természetesen nem politikai kérdés, nem miniszterelnöki ötletbörze, nem Facebook-szavazás és nem kommunikációs kampány tárgya, hanem üzemeltetési és nukleáris biztonsági eljárásrend.

Még idén június 28-án maga az OAH közölte, hogy rendelkezésre állnak olyan technológiák és tartalékok, amelyekkel Paks hűtése az átlagosnál akár 90 százalékkal alacsonyabb vízhozam mellett is biztosítható. Ugyanezt július 18-án, majd még július 28-án, közvetlenül a válság legsúlyosabb szakasza előtt is megismételte.

Az alacsony vízállás kezelésének gyakorlati eljárása sem csak papíron létezett.

A 2018-as rendkívüli kisvíznél az OAH szerint életbe léptették az intézkedési terv fokozatait, ellenőrizték a készenléti „Pajtás” szivattyúk üzemképességét, felkészültek alkalmazásukra, és sűrítették az öblözeti vízállás ellenőrzését. Vagyis a rendszernek nemcsak elmélete, hanem konkrét végrehajtási gyakorlata is volt.

Ráadásul 2023-ban külön probabilisztikus biztonsági elemzés készült „A PSA for Low River Water Level at NPP Paks” címmel, vagyis három évvel a mostani esemény előtt szakemberek kifejezetten azt elemezték, mi történik Pakson rendkívül alacsony Duna-vízállás esetén. A 2023-ban Knoxville-ben megrendezett 18th International Probabilistic Safety Assessment and Analysis (PSA 2023) konferencián, az American Nuclear Society kiadványában jelent meg Tamás Siklóssy, Attila Bareith, Bence Burján és Nora Eigemann, a NUBIKI Nukleáris Biztonsági Kutatóintézet szakembereinek „A PSA for Low River Water Level at NPP Paks” című tanulmánya, amely kifejezetten a Paksi Atomerőmű alacsony Duna-vízállásból eredő kockázatait vizsgálta. A tanulmány a konferenciakötet 529–538. oldalán található. (American Nuclear Society, PSA 2023 Proceedings: hivatalos ANS-forrás)

Az OAH későbbi Nemzeti Jelentése ugyancsak rögzíti, hogy 2023-ban újraértékelték az alacsony Duna-vízszintből eredő kockázatot, és azt viszonylag alacsony kockázatúnak minősítették. Ugyanez a dokumentum azt is leszögezi, hogy

a Paksi Atomerőmű az ilyen esemény kezelésére részletes utasításokkal rendelkezik.

A Paks II. környezetvédelmi dokumentációja ennél a résznél csak azért érdekes, mert a már működő Paks I. vízkivételének fizikai korlátait is vizsgálta. A korábbi hatósági anyagokban számszerűen megjelent a Duna további medermélyülése, az üzemi vízkivétel kritikus szintje, sőt külön modellezték azt is, hogyan befolyásolhatja a Dunacsún–Bős rendszer vízvisszatartása Paks I. vízkivételi lehetőségeit.

A 2015-ös hatósági dokumentáció szerint, a 2090-ig vizsgált pesszimista medermélyülési forgatókönyv alapján abból indult ki, hogy a Paks I. üzemi kondenzátorhűtővíz-szivattyúinak 83,60 mBf-es alsó üzemi küszöbéhez képest 81,80 mBf üzemi vízkivételi küszöbszintre lehet szükség. A dokumentum ebből 1,8 méteres küszöbszint-mélyítés szükségességét vezette le.

Ugyanez a dokumentáció külön vizsgálta a Dunacsún/Bős vízlépcsőrendszer vízvisszatartási alternatíváinak Paks vízkivételére gyakorolt hatását. A közérthető összefoglaló szerint 556 m³/s-os extrém kisvízi Duna-vízhozamnál körülbelül 50 m³/s-nál nagyobb bősi vízvisszatartás már az üzemi vízkivétel kritikus szintjének eléréséhez vezethet, míg körülbelül 70 m³/s feletti visszatartás a biztonsági hűtővíz szempontjából is kritikussá válhat.

Vagyis nemcsak azt tudták, hogy egyszer kevés lehet a víz, de modellezték, hol van a kritikus határ, vizsgálták a felvízi beavatkozások hatását, és külön eljárásrend készült arra, mit kell alacsony vízállásnál tenni.

Az erőmű ezen túlmenően külön mobil szivattyús kapacitással is rendelkezik. A nyilvánosságra került közbeszerzési dokumentáció szerint 83,5 mBf alatti öblözeti vízállás esetére dízelüzemű előtétszivattyús rendszer áll rendelkezésre a leállított vagy leállítás alatt lévő blokkok biztonsági hűtővízellátásának biztosítására.

Ez nem a normál villamosenergia-termelés fenntartására szolgál, hanem a leállított reaktorok biztonságos hűtésére, de azt bizonyítja, hogy az extrém kisvízre külön előre kidolgozott műszaki rendszer létezik.

Az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. 2023-as közérdekűadat-válaszában közölte, hogy a korábbi szerződés időtartama alatt a hidegvízcsatorna szintje egyetlen alkalommal sem csökkent 83,5 mBf alá, ezért a dízelhajtású szivattyútelepekkel történő vízbeadásra nem került sor.

Ehhez képest 2026 nyarán eljutottunk oda, hogy a Duna vízmennyisége még elegendő lett volna, a problémát azonban már a vízkivételi rendszer geometriai korlátja okozta, azaz a működéshez szükséges vizet a szivattyúk nem tudták megfelelően kiemelni. Július 29-én megkezdődött a 3. blokk leállítása, miközben a kormány azzal nyugtatta a közvéleményt, hogy az ország 3600–3800 MW importkapacitással rendelkezik.

Az MVM Paksi Atomerőmű saját július 30-i közleménye kifejezetten rögzítette, hogy „a vízmennyiség elegendő lenne a blokkok hűtésére”, a problémát az okozza, hogy a szivattyúk szívócsonkja magasabban van az aktuális vízszintnél. Ugyanez a közlemény már azt is bejelentette, hogy „a szívócsövek mélyebbre helyezésének műszaki kezelése elindult”. Erről a Telex is beszámolt.

Innentől már nem az a kérdés, ki mit mondott politikai célból, hanem az, hogy az évtizedek alatt kidolgozott intézkedések közül 2026-ban pontosan melyeket, mikor és milyen eredménnyel alkalmazták, illetve volt-e olyan műszaki beavatkozás, amellyel a leállás elkerülhető vagy késleltethető lett volna.

Különösen fontos ez azért, mert mindeközben az MVM és Paks vezetésében is változások történtek. A kérdés tehát nem az, hogy az új vezetők tudtak-e esőt csinálni, sokkal inkább azt kell tisztázni, hogy megkapták-e a korábbi műszaki elemzéseket, ismerték-e az alacsonyvízi forgatókönyveket, milyen javaslatokat tettek a politikai vezetésnek, és azokból mit fogadott el a kormány.

Mert itt szakemberek több évtizedes munkája találkozott egy olyan politikai vezetéssel, amely a nyilvánosság előtt elsősorban kommunikációs csatát vívott. Gátakról, felelősökről és politikai örökségről beszéltek, miközben egy atomerőművet nem politikai narratívával, hanem előre kidolgozott műszaki eljárásokkal kell üzemeltetni.

A végeredmény pedig kézzelfogható. Paks termelése töredékére esett, az ország importigénye megugrott, Radnai Márk pedig 100–200 milliárd forintra becsülte a paksi kiesés okozta többletköltséget. A kormány maga számolt azzal, hogy a paksi kiesés akár hetekig is eltarthat, és a nemzetközi sajtó is a leállásról cikkezett.

A történet legfontosabb kérdése ezért nem az, hogy miért nem épült tegnapra egy új dunai gát, hanem az, hogy miért jutott el Paks I. idáig egy olyan veszély miatt, amelyet évtizedek óta ismertek, amelyre intézkedési terv és végrehajtási utasítás létezett, amelyet modelleztek, amelyre külön biztonsági elemzés készült, és amelynek műszaki korlátait évekkel korábban számszerűen leírták.

Ha erre a kérdésre nincs szakmai válasz, akkor nem a Duna az egyetlen, amelynek ezen a nyáron feltűnően alacsony lett a szintje.