A Tisza-szekta és a végtelenített Peti-show: amikor már a Kisvakond is zseni, ha a vezér posztolja

Létezik Magyarországon egy politikai közeg, ahol a józan ész lassan felesleges tartozékká válik, a tények kellemetlenkednek, a kritikát árulásnak tekintik, és egy miniszterelnöki Facebook-poszt többet ér bármilyen hivatalos tájékoztatásnál. Magyar Péter leghangosabb rajongói az elmúlt napokban egészen különleges előadást kaptak: volt maffiázás, milliárdos pénzvadászat, bibliai példázat, ír sirály és Kisvakond. A közönség pedig falta az egészet. Unger Anna közben közölte, hogy nem tudják, kié a megtalált pénz, de kit érdekelnek ilyen jelentéktelen részletek, amikor a politikai bálvány éppen újabb műsorszámmal szórakoztatja a híveit?

A Seszták-ügy körüli események szinte laboratóriumi pontossággal mutatták meg, hogyan működik egy vezér köré szerveződő politikai rajongótábor. A hatóságok megtaláltak több milliárd forintnyi készpénzt, Magyar Péter pedig pillanatok alatt elkészítette hozzá a politikai ítéletet. Orbán Viktor maffiafőnök, a Fidesz bűnszervezet, a KDNP képviselői pedig valamennyien felelősök. A miniszterelnöki Facebook-oldalon a nyomozás tempója szemmel láthatóan meghaladja az igazságszolgáltatás teljesítőképességét.

Az igazi látványosság azonban nem is Magyar Péter produkciója, hanem az a feltétlen lelkesedés, amellyel a közönség egy része fogadja. Elég egy újabb sértés, egy gúnyos kép vagy egy indulatos kijelentés, és már érkeznek is a tapsoló hozzászólások. A rajongótábor leghangosabb részének szemében a politikus minden megszólalása telitalálat, minden ellenségét célzó sértés jogos elégtétel, minden újabb Facebook-bejegyzés történelmi jelentőségű esemény. Aki pedig esetleg megkérdezné, hogy mindezek mögött pontosan milyen bizonyítékok állnak, az könnyen megkapja a szokásos politikai bélyegeket.

Unger Anna Róza vasárnap az RTL-nek kijelentette, hogy nem tudják, kié a megtalált 6,5 milliárd forint. Hétfőn a Kossuth Rádióban már a nyomozás során szerzett információkról és a későbbi bírósági bizonyításról beszélt. Magyar Péter addigra jóval előrébb tartott: napokon át maffiázott, kollektív politikai felelősséget emlegetett, és újabb meg újabb szereplőket szerkesztett bele a saját történetébe. A kommentmezők leghűségesebb közönsége pedig a kétféle kommunikáció közötti különbségen sem látszott különösebben fennakadni.

A vezérnek mindig igaza van, legfeljebb a valóság érkezik rosszkor

A feltétlen politikai rajongás egyik legkényelmesebb tulajdonsága, hogy minden helyzetre van előre elkészített magyarázata. Ha Magyar Péter állításait később megerősítik, akkor természetesen ismét bebizonyosodott, hogy zseniális politikus. Ha az illetékes hatóság óvatosabban fogalmaz, annak biztosan nyomós oka van. Ha valaki pedig szóvá teszi az ellentmondást, nyilvánvalóan a bukott rendszer bűneit akarja mentegetni.

A gondolkodásnak ez a változata jelentős energiamegtakarítást kínál. Nem kell mérlegelni, nem kell forrásokat összevetni, és végképp nem szükséges kellemetlen kérdéseket feltenni a saját politikai kedvencnek. Elég tudni, ki mondta az adott állítást. Ha Peti, akkor igaz, ha az ellenfél, akkor hazugság.

A közösséghez tartozás ebben a közegben lassan fontosabbá válhat magánál az ügy tartalmánál. A rajongó már nem azért vesz részt a vitában, hogy megértsen valamit, hanem azért, hogy demonstrálja hűségét. Egy-egy harsány hozzászólás, egy kellően alpári sértés vagy a politikai ellenfél nyilvános megalázása ilyenkor a csoporthoz tartozás igazolásává válik. A leghangosabb szereplők pedig egymást túllicitálva próbálják bizonyítani, ki a lelkesebb támogató.

Ennek a működésnek különös bája, hogy közben éppen azok hivatkoznak a legtöbbet demokráciára és jogállamiságra, akik a politikai ellenfél esetében már a bizonyítás előtt készséggel elfogadják a bűnösséget. A jogállam nagyszerű intézmény, amíg a saját oldalukat védi, az ellenfélnek viszont elegendő egy Facebook-bejegyzés, néhány ásó és a megfelelően felhergelt kommentmező.

Benő, Kisvakond és a miniszterelnöki állatkert megnyitása

A Magyar Péter-show időközben műfajt is váltott. A politikai szónoklatok után megérkeztek az állatmesék, mégpedig egyenesen a miniszterelnök közösségi oldalára. Korábban a tévémaci, majd most vasárnap Benő, az ír sirály elemezte az elásott milliárdokat, hétfőre pedig a Kisvakondot sikerült besorozni a KDNP-frakció elleni kommunikációba. A Szentírástól a csehszlovák rajzfilmklasszikusig vezető út mindössze egyetlen hétvége alatt teljesült.

Persze egy politikus viccelődhet, és időnként kifejezetten üdítő lehet egy jól sikerült szatirikus megjegyzés, Magyar Péter esetében azonban az ismétlődő gúnyolódás már önálló műsorrá nőtte ki magát. A rajongóknak mindennap jár egy új epizód, egy újabb ellenségkép, egy újabb sértés és egy újabb alkalom az ünneplésre. A forgatókönyvnek nincs szüksége különösebb változatosságra, mert a főszereplő személye önmagában garantálja a lelkes fogadtatást.

A Kisvakond egyébként kifejezetten szerencsétlen választás a politikai gúnyolódáshoz, ugyanis a rajzfilmfigura szorgalmas, segítőkész, kitartó, és rendszerint megoldja a környezetében felmerülő problémákat. Ha Magyar Péter valóban ilyen tulajdonságokat szeretne a parlamentben látni, érdemes lenne a kormányzati munkában is meghonosítania őket. A kisállat legalább nem tart sajtótájékoztatót minden alkalommal, amikor sikerül kiásnia valamit.

Az állatsereglet azonban tökéletesen megfelel a rajongói kommunikáció igényeinek. Egy kép, két sor, néhány emoji, és már indulhat is a közösségi ünneplés. A miniszterelnöknek még csak különösebb erőfeszítést sem kell tennie, mert a kommentelők maguk gyártják tovább a poénokat és az ellenségképeket. A politikai szórakoztatóipar így részben önfenntartóvá válik.

A kommentmezőben már mindenki ügyész, bíró és erkölcsi főfelügyelő

A Tisza körül kialakult online rajongókultúra egyik legvisszataszítóbb jelensége a politikai ellenfelek módszeres gyalázása. A közösségi oldalakon gyakran már az sem szükséges, hogy valaki érdemi politikai véleményt fogalmazzon meg. Elég egyetlen kérdés, egy eltérő álláspont vagy egy kellemetlen tény felidézése, és rövid időn belül megérkezhetnek a személyeskedő válaszok.

Különösen látványos, amikor néhány névtelen vagy frissen létrehozott profil kezdi a provokációt. Egyikük odavet egy sértést, a másik ráerősít, a harmadik már a hozzászóló személyét támadja, és hamarosan valódi felhasználók is beszállhatnak a gyalázkodásba. Egy ilyen folyamat néhány perc alatt képes elfojtani az eredeti témáról szóló beszélgetést. A botok és szervezett kommentelőhálózatok létezése általánosan ismert jelenség, az egyes profilok mögött álló szereplők azonosításához azonban konkrét bizonyítékokra van szükség.

A kommentmezőkben megjelenő indulatos rajongás másik sajátossága az erkölcsi felmentések végtelen készlete. Ha Magyar Péter személyeskedik, akkor szókimondó. Ha gúnyolódik, akkor szellemes. Ha nyilvános bizonyítékok nélkül nevez valakit bűnösnek, akkor bátor. Ugyanezeket a módszereket az ellenfél részéről természetesen már a demokrácia legsúlyosabb megsértéseként ítélik el.

A kettős mérce különösen visszatetsző akkor, amikor a politikai közösség a tisztesség és az emberség kizárólagos képviselőjeként próbálja bemutatni magát. Egy olyan közegben, ahol a politikai ellenfél emberi méltósága szabadon feláldozható néhány lájkért, az erkölcsi felsőbbrendűség hirdetése meglehetősen groteszk látvány. A saját oldalon minden megengedhető, a másik oldalon már egy rossz hangsúly is megbocsáthatatlan bűn.

A rajongói szerelem politikai felelősség nélkül

A vezérközpontú rajongásnak van egy különösen kényelmes következménye Magyar Péter számára: a leghűségesebb támogatók nem feltétlenül kérnek tőle valódi teljesítményt. Számukra sokszor elegendő, ha újra és újra legyőzi politikai ellenfeleit a Facebookon. Egy jól időzített sértés, egy gúnyos kép vagy egy újabb látványos bejelentés képes elfedni a kormányzati eredményekről folytatandó kellemetlen beszélgetést.

A politikai rajongótábor ilyen működésében a kritikátlan hűség kölcsönös szolgáltatássá válik. A vezető folyamatos érzelmi izgalmat és újabb ellenségeket kínál, a közönség pedig lelkesedéssel, figyelemmel és védelmező hozzászólásokkal fizet. A kapcsolat mindaddig kényelmes, amíg a politikai teljesítményt nem kell a hétköznapi élet mércéjével összevetni.

A választási győzelem azonban önmagában nem oldja meg az ország problémáit. Fél évvel a kormányváltás után a magyar családokat továbbra is a bérek, az adók, a lakhatás, az egészségügy és a megélhetés kérdései foglalkoztatják. A 2027-es költségvetés vitája éppen ezekről szólna, ehhez képest a miniszterelnök hétfő reggel egy átszerkesztett KDNP-s csoportképpel nyitotta a napot és a Parlament pulpitusáról ömlött szájából a gyalázkodás, a sértések és a gúny. Minden, csak nem a költségvetés.

A rajongói tábor leglelkesebb részének ez bizonyára kiváló szórakozás, egy családnak azonban, amelyik a hiteltörlesztését számolgatja, vagy egy vállalkozónak, aki a következő évi adóterheire kíváncsi, meglehetősen kevés segítséget jelent. A Kisvakondot legfeljebb a kert végében lehetne munkára fogni, de az államháztartás rendbetételére aligha alkalmas.

Amikor a politikai közösség már saját magát sem képes ellenőrizni

A feltétlen rajongás végül a saját politikai közösséget is kiszolgáltatottá teszi. Ha egy vezető minden kijelentését előre megünneplik, és minden hibájára azonnal elkészül a felmentés, idővel eltűnnek azok a visszajelzések, amelyek valóban segíthetnék a munkáját. A politikus egy olyan közegben kezd mozogni, ahol az egyetértés állandó, az ellenvélemény ritka, és a közönség lelkesedése könnyen összetéveszthető a társadalom egészének véleményével.

Ez a közeg a politikai vita színvonalát is folyamatosan lefelé húzza. A konkrét problémák helyét személyes indulatok veszik át, az érvek helyére politikai címkék kerülnek, a közös ügyekről szóló beszélgetésekből pedig törzsi összecsapások lesznek. A folyamatban mindenki veszít, mert a leghangosabb szereplők fokozatosan kiszorítják azokat, akik valóban beszélgetni szeretnének.

Magyar Péter rajongói között nyilvánvalóan sokféle ember van, eltérő elvárásokkal és politikai tapasztalatokkal. A leghangosabb online keménymag azonban olyan mintát mutat, amelyben a vezér iránti hűség minden más szempontot maga alá rendelhet. Az ilyen politikai közösség nem ösztönzi vezetőjét önkorrekcióra, sokkal inkább hozzászoktatja ahhoz, hogy a következő indulatos bejegyzésével ismét megkapja a maga jutalmát.

A filmszínházban telt ház van, csak a számlát egy egész ország fizeti

A Magyar Péter-show közönsége naponta újabb epizódokat kap, a főszereplő pedig láthatóan gondoskodik arról, hogy senki ne unatkozzon. A bibliai példázatok, a sirályok és a rajzfilmfigurák után bizonyára akad még néhány feldolgozatlan mese és állatfaj a kommunikációs ötlettárban, ha nincs ötlet, La Fontaine majd besegít. A politikai fantázia határtalan, a közönség lelkesedése pedig egyelőre bőséges utánpótlást biztosít.

A kormányzás azonban makacsul ragaszkodik a valósághoz. A költségvetési számok nem fognak megváltozni attól, hogy a miniszterelnök újabb gúnynevet talál ki. Az adóterhek nem csökkennek egy Facebook-mémtől, az egészségügyi várólisták nem rövidülnek meg egy politikai sértéstől, és a családok sem tudnak Benő, a sirály bölcsességeiből bevásárolni.

A Tisza leghangosabb rajongói közben tovább ünnepelhetik a filmszínház minden újabb előadását. A főszereplőnek mindig igaza van, a tényeknek legfeljebb később kell hozzáigazodniuk, a kellemetlenkedők pedig megkapják a magukét a kommentmezőben. Magyar Péter politikai állatsereglete már egészen népes: van benne sirály, Kisvakond, és bizonyára hamarosan érkezik az újabb szereplő is. Csak aztán egyszer nehogy kiderüljön, hogy a közönség egy része kormányzást szeretett volna vásárolni, de helyette egy végtelenített mesedélutánra kapott bérletet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük